A történészek a középkori kéziratokat gyakran a korabeli társadalommal kapcsolatos információk kedvéért böngészik, ám egy új kutatás bebizonyítja, hogy megírásuk módja az írnokok, másolók fizikai és lelkiállapotára is rávilágít.

A Yorki Egyetem Krónikus Betegségek és Rendellenességek Intézetének munkatársa, Deborah Thorpe által végzett elemzések a kéziratok alkotóinak neurológiai zavaraira derítenek fényt. Mivel arra voltak szorítva, hogy szélsőségesen egyenletes, szabályos munkát végezzenek, már a kézírásukban bekövetkezett legkisebb változás is feltűnő, s mivel sokan közülük évtizedeken keresztül dolgoztak írnokként, kódexmásolóként, betegségük elhatalmasodására is bőven utalhatnak jelek.

„Számos területen tudunk az egészségi állapotra következtetéseket levonni a kézírásból. A szabadkezű írás alaposan megdolgoztatja az emberi agyat: előkészületeket, tervezést igényel, fel kell idézni a helyesírási és nyelvtani szabályokat, kontrollálni a mozgást. Ez annyit jelent, hogy bármilyen neurológiai, látással vagy mozgással kapcsolatos tünet azonnal látszik a szavak megformálásán: a Parkinson-kóros remegéstől a demens memóriazavarokig, az ismétlődő terhelés okozta sérüléstől (RSI) egészen az időskori látásromlásig terjed a skála” – nyilatkozta a BBC Historynak a kutató.

A kutatás egyik legfontosabb alanya az a 13. századi írnok, akit a szakirodalomban „remegő kezű worcesteri”-ként ismernek, ugyanis – miként az a lenti képen látható – kézírásos kommentárjainak betűformálásában felfedezhető némi bizonytalanság. Thorpe kimutatta, hogy az íródeák öregedésével a remegés egyre erősebbé vált, és fizikai állapota mind több gondot okozott neki. „Az egyes kézvonások analízisére új számítógépes eljárást fejlesztünk ki, hogy a történészek a jövőben könnyebben megkülönböztethessék a neurológiai zavarok kézírásra gyakorolt hatásait” – fejtette ki a Yorki Egyetem szakértője.

Kemény kézimunka

Lenyűgöző munkájuk ellenére az írnokok és másolók élete komoly nehézségeket tartogatott. „Igen megterhelő tevékenységet végeztek, a hosszú munkaóráknak meg is volt a következményük: a hátfájás, gyomorgörcs, a kéz elmerevedése gyakori tünetek voltak. Telenként, rossz fényviszonyok között is végezték összetett és nagy koncentrációt igénylő munkájukat, s közben a szemük is károsodott. Nem véletlen, hogy a középkori írók e tevékenységet a csata fáradalmaihoz és a szántóvető erőfeszítéseihez hasonlították.”

A kortársak azt is szóvá tették, hogy az írnokok némelyike pszichés gondokkal küszködött. Geoffrey Chaucer íródeákjához, Adamhez írott verse jól érzékelteti, mekkora nyomás nehezedett az utóbbiakra. A 14. századi költő és államférfi versében arról panaszkodott, hogy állandóan ki kell javítsa Adam munkáját, mert nem ügyel a részletekre és „hanyagul” dolgozik.

Kevésbé neves kor- és pályatársa, Thomas Hoccleve leírta, milyen mentális zavaroktól szenvedett abban az időben, amikor írnokként kereste a kenyerét: nem tudott aludni, állandóan kimerült volt és halálfélelmek gyötörték.

A kutató ugyanakkor óvakodik attól, hogy párhuzamot vonjon a neurológiai zavaroktól szenvedőkkel kapcsolatos középkori attitűd és a hasonló panaszokkal ma kezeltekkel szemben tanúsított viselkedés között. Thorpe szerint „a középkorit gyakran a barbár szinonimájaként használják és a közvélemény hajlamos feltételezni, akkoriban egyáltalán nem tanúsítottak részvétet az elesettek iránt. Ezzel szemben a középkori angol társadalomban számos módja volt a betegekről vagy öregekről való gondoskodásnak. Az öregeknek, mint tudjuk, nagyobb volt a tekintélyük, különösen a helyi közösségekben, nagycsaládokban, míg ma egyre inkább a társadalom koloncaként tekintenek rájuk. Abban bízom, e kutatás is hozzájárul a szemléletváltáshoz, amennyiben újabb bizonyítékokat tárhat fel arról, hogy a középkori közösségek életében milyen jelentős szerepet töltöttek be az idősebbek, de akár a betegek is.”