A jaltai konferenciára akkor került sor, amikor a háború kimenetele, a németek közelgő összeomlása már csak az olyan álomvilágban élőknek lehetett kétséges, mint a csodafegyverben és a Hungária Egyesült Földek föltámadásában az utolsó utáni pillanatig is kétségek nélkül hívő Szálasi. Churchill, Sztálin és a nagybeteg, két hónappal később már halott Roosevelt találkozója a Krím-félszigeten, a cárok egykori nyaralóhelyén a szövetségesek közötti csúcsok sorában ugyan a középső, de jelentőségében kiemelkedik Teherán és Potsdam közül.

Jaltáról, bár a tárgyalások jegyzőkönyvei sok évtizede nyilvánosak, és a résztvevők visszaemlékezései is polcokat töltenek meg, lekaparhatatlanok a legendarétegek. Ez részben a személyes diplomácia varázsa: bár természetesen komoly háttérmunka folyt minden delegációnál, a tárgyalások kimenetelét illetően tényleg sok múlt az egyes államférfiak fellépésén, az átláthatatlanul bonyolult történelmet pedig mindig szívesen látjuk a nagy személyiségek közötti párbajoknak. De a túlpszichologizálásnál is fontosabb az utótörténet: Jaltát csak a későbbi fejlemények alapján, a kétpólusú világrenden és Kelet-Közép-Európa szovjet blokkba való bekebelezésén keresztül lehet igazán megítélni.

Utópiák és reáliák

A jaltai konferencia legendája szerint akkor, a Krímben találták ki ezt a végül is stabilnak bizonyuló új nemzetközi rendet, ott vágták újra a világtortát, Moszkva és Washington ízlésének megfelelően. Ez már a tempó miatt sem lett volna kis teljesítmény: nyolc nap alatt elrendezték a világ sorsát, miközben a napóleoni háború után még egy álló esztendőn keresztül vajúdtak Metternichék a Szent Szövetséggel, az I. világháború utáni, Párizs környéki békekötések pedig még annál is tovább tartottak.

Valójában Jalta is csak egy volt a fontos tárgyalások között, ráadásul háború utáni érdekszférákról egyáltalán nem esett ott szó. A kongresszust levezénylő Rooseveltnek két fontos célja volt: a Szovjetunió megnyerése a Japán elleni háborúhoz, valamint a háború utáni új nemzetközi szervezet, az ENSZ megalakítása előtt álló akadályok elhárítása. Utóbbival ugyanúgy a béke feltételeit akarta biztosítani, mint Wilson, első világháborús elődje a Fehér Házban.

A reálpolitka tesztjén aztán a szépen hangzó, de a valóságban nem sokat érő wilsoni pontokhoz hasonlóan Roosevelt Atlanti Chartája is elbukott. A dokumentum szerint „csak a három ország és az összes békeszerető népek közötti állandó és egyre erősödő együttműködés és kölcsönös megértés útján valósítható meg az emberiség legmagasztosabb törekvése: a szilárd és tartós béke”. A deklarált cél az volt, hogy minden ember minden országban félelem és szükség nélkül élhessen, de a magasztos szavak Roosevelt kritikusai szemében csak az elnök naivitását bizonyították, és azóta is muníciót adnak az értékorientált külpolitika megvetéséhez.

Utópikus elvek helyett a fontos döntéseket a Jaltában összeülő felek is az aktuális katonai erőviszonyok alapján hoztak meg. A fő kérdések már legkésőbb 1943 végén, a teheráni konferencián eldőltek. Ott vetették el Churchill javaslatát az angolszászok balkáni partraszállásáról, a Horthy által még 1944-ben is remélt ljubljanai rés megnyitásáról, és döntöttek helyette a normandiai invázió mellett. Így az oroszoknak nem kellett versenyt futniuk a nyugati hatalmakkal Kelet-Európáért, ami ugyan számunkra tragikus hatású, de hadászatilag logikus döntés volt.

Szintén már Teheránban eldőlt Lengyelország későbbi keleti határának kérdése. Az angolszászok elfogadták, hogy az újra az első világháború végén kijelölt Curzon-vonal legyen, vagyis az ország két világháború közötti területéből jó 300 kilométernyi sávot átengedtek az ukránoknak, fehéroroszoknak. Lengyelország elárulását Jalta csak újból megerősítette, cserébe a lengyelek nyugaton Németország rovására jutottak területi nyereséghez, túlnyomórészt német lakossággal. Sztálin ezzel az etnikai bombával is sakkban akarhatta tartani a lengyeleket, de a dolog a többi hatalmat sem zavarta.

Népek a sakktáblán

Az a Churchill is, aki egyébként szívesen tetszelgett a közép-európai népek védelmezőjének szerepében, mindenkit megnyugtatott, hogy őt cseppet sem aggasztaná nagyszámú német kitelepítése sem. A teljes népcsoportokkal való diplomáciai játszadozás jóváhagyásával Jalta megelőlegezte az erőszakos népességcseréket, a magyarországi svábok elűzését, a szudéta németek deportálását, a Benes-dekrétum és a felvidéki magyarok áttelepítését - ez Jalta igazi bűne.

Churchill abban is egyetértett Sztálinnal, hogy minél több német hal meg a háború végéig, annál könnyebb lesz a rendezés. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy az angolszászok szándékosan etnikai tisztogatásokat követtek volna el, de azért jelzésértékű, hogy a jaltai konferencia után alig két nappal került sor a Hirosimával és Nagaszakival összevethető európai tömeggyilkosságra, ekkor bombázták porrá – katonai szempontból indokolhatatlanul – Drezdát a szövetségesek.

Kelet-Európa jaltai elárulásának fő szimbóluma egy olyan esemény, amely valójában nem is Jaltán történt. A hírhedt százalékegyezményt, amelyben Churchill egy papírfecnin állapodott meg Sztálinnal arról, hogy az ütközőzónában lévő országokban mekkora súlya lesz a szovjeteknek és az angolszászoknak, sokan Jaltához kötik, de az ominózus szalvéta nem ott, hanem három hónappal korábban, az 1944. októberi moszkvai tárgyaláson került elő. Románia, Bulgária, majd Magyarország átengedése azóta is viták tárgya, van, aki szerint ez csak a háború időszakára szólt, Churchill pedig úgy fogalmazott, hogy nem befolyási övezetekről volt szó, csak annak a jelzéséről, hogy az egyes országok mennyire érdeklik a feleket. A gyakorlatban azért ez nagyjából ugyanazt jelenti. Bár az alkudozás a legtöbb ember számára a politikai cinizmus tökéletes példája, olyanok is vannak, akik szerint Churchill megpróbálta kihozni a maximumot a helyzetből, hiszen ekkor az oroszok már amúgy is ott voltak Szófiában és Bukarestben, és teljes sebességgel közelítettek Budapest felé.

A történelem nagyon máshogy néz ki a sakkstratégák és a beáldozott gyalogok nézőpontjából – ez Jalta kapcsán sincs másképp. Magyarországról itt szinte semmi konkrétum nem hangzott el, a térségből csak Jugoszlávia és Lengyelország kapott külön figyelmet, főleg az utóbbi. Churchill már a tárgyalások elején leszögezte, hogy őt nem az országhatárok érdeklik, hanem az új államok szuverenitása – vagyis bizonyos engedmények árán megpróbált kiállni a térség háború utáni szovjetizálásával szemben.

A végső kompromisszum mégis inkább Sztálin szája íze szerint szövegeződött meg. Eszerint a lublini Moszkva-barát lengyel kormányt hivatalban hagyták, csak az angolok kérésének megfelelően ki kellett bővíteni az az emigráns londoni lengyel kormány néhány tagjával, és más, nem kommunista politikusokkal.

Felelősök és tanulságok

Jalta alapvetően nem attól lett Közép-Európa számára tragédia, mert olyan szörnyű megállapodást kötöttek, hanem mert Sztálinnak eszében sem volt betartani az ígéreteit. Bár a térség országai előtt még ott volt az eleinte demokratizálódásnak látszó két-három éves átmeneti időszak, a kilátásokat jól mutatta, hogy az a 16 lengyel politikus, akiket az oroszok a választásokkal kapcsolatos egyeztetésre hívtak a Jalta utáni hetekben, a parlament helyett a Gulágon kötöttek ki.

Jalta emlékezetében az utólagos felelősségkeresésnek és a politikai játszmáknak is nagy szerepe van. Az utókor leginkább a konferencia eredményeiről büszkén beszámoló, a valójában alig létező demokratikus garanciákat eltúlzó Roosevelt nyakába igyekezett varrni az egész problémahalmot. Legjobb esetben naiv álmodozónak állították be és felmerült az is, hogy súlyos egészségi állapota miatt a tárgyalások alatt már nem volt szellemi képességei teljes birtokában, ezért nem fejtett ki komolyabb ellenállást Sztálin forgatókönyvével szemben. Az ötvenes évek eleji hidegháborús hisztériában a republikánusok Rooseveltet még árulással is megvádolták.

Churchill a szépirodalmi értékeket is felmutató, de a valóságot helyenként jó adag írói szabadsággal kezelő emlékirataiban ugyancsak Rooseveltet hibáztatva igyekezett magát fényezni és a jövőbe látó vezetőnek beállítani. A valóságban azonban Jaltából még ő is azzal tért haza, hogy jó megállapodást kötött, ami saját hite szerint megteremtette a demokratikus, szabad Kelet-Közép-Európa esélyét. Sztálint a brit delegációban is csodálták, műveltnek, készségesnek, a maga nemében zseniálisnak látták.

Ő egy nagyszerű ember, és igazán lenyűgöző a fellépése

— írta róla az angol külügy második embere. Maga Churchill is úgy gondolta, bízhat a szovjet generalisszimusz ígéreteiben: „Szegény Chamberlain azt hitte, megbízhat Hitlerben. Tévedett. De én nem hiszem, hogy tévednék Sztálinnal kapcsolatban.” Az utókor viszont úgy tartja számon, hogy Churchill és Roosevelt ugyanúgy bedőlt Sztálinnak, mint ahogy a müncheni egyezményt aláíró Chamberlain hitt Hitler szólamainak.

Akkor Jaltában egyértelműen Sztálin nyert? Nem feltétlenül. Sokan mondják, hogy csak a nyugat által adott engedményekkel lehetett a Szovjetuniót bent tartani az oroszoknak már újabb nyereséggel nem kecsegtető háborúban. De a lényeg: nem a jaltai megállapodás miatt kerültünk a szovjet blokkba, sokkal inkább annak ellenére. Néhány hónap alatt kialakultak a győztesek közötti új hidegháborús frontok, annyira, hogy a nyugat és a kelet közötti szembenállás a Szovjetuniót túlélve is uralja a világpolitikát. Ha van Jaltának tanulsága, az inkább arról szólhat, hogy a térképek és a hadtestek fontosabbak az egyezményeknél.