A világ egyik legkülönösebb államának elődjét tákolták össze 1975. február 13-án: ekkor jelentették be az Észak-ciprusi Szövetségi Állam létrejöttét, amely nyolc évvel később Észak-ciprusi Török Köztársaságra változtatta át a nevét. A lényeg azonban maradt: legitimitását Törökországon kívül egyetlen ország sem ismeri el.
A sziget görög többsége és török kisebbsége közötti feszültség már 1960 (a Brit Birodalomtól való leválás) előtt kiéleződött – mindkét etnikum a maga érdekei szerint szeretett volna eljutni a függetlenséghez. A görög többség első számú vezetője, III. Makáriosz érsek az enózis, azaz a sziget Görögországgal való egyesítésének a harcosa volt, míg a török ciprióták számára természetszerűen csakis a kétetnikumú önálló államiság volt elfogadható. A görögországi szélsőségesen nacionalista fegyveres szervezet, az EOKA az ötvenes években egymás után követett el terrorakciókat, az érsek hivatalosan tagadott, ám hallgatólagos támogatásával. A brit kormányzó emiatt Makárioszt egy időre száműzte a szigetről.
A függetlenség elnyerésének idejére Makáriosz rákényszerült az első pillanattól törékenynek látszó kompromisszum elfogadására. A török kisebbség akkoriban a sziget lakosságának kb. 20 százalékát alkotta, ám az első szabad választáson a mandátumok 30 százalékát érte el. 1960 augusztusában az önálló Ciprusi Köztársaság létét deklarálták, amelynek elnökét a görög közösség adja, alelnöke török ciprióta lett, akinek vétójogot adtak az etnikumát érintő fontos kérdésekben.
Makáriosz már köztársasági elnökként addigra feladta enóziszbarát álláspontját, de a görögök többsége továbbra is az Athénnal való egyesülést kívánta – a terrorakciók folytatódtak, ezzel párhuzamosan a török kisebbség sem kívánta a görög többséggel való együttélést: 1963-ban megvonták a törökök vétójogát, válaszképpen 1967-től a törökök a központi kormányzattól függetlenül intézték kisebbségi ügyeiket. Addigra már oly mértékben elmérgesedett a viszony a két etnikum között, hogy 1964-től az ENSZ a közösségeket elválasztó határvonalra békefenntartó erőt rendelt ki, amely ma is ellenőrzi az átkelést.
Az amúgy is puskaporos levegő akkor lett robbanásveszélyes, amikor 1967-ben Görögországban egy katonai junta vette át a hatalmat, és nyíltan támogatni kezdte az EOKA fegyveres szárnyát. Ennek ellenére még hét évig fönnmaradt a status quo, mindaddig, amíg 1974. július 15-én a Görögország által támogatott görög katonatisztek puccsal meg nem döntötték Makáriosz hatalmát. Az érsek kis híján életét vesztette, majd elmenekült az országból. Öt nappal később igencsak eltúlzott erejű válaszképpen Törökország lerohanta Ciprust, és elfoglalta a sziget északi 37 százalékát, amely a mai napig megszállás alatt áll. (Az invázió kódneve „Atilla” volt…)
Az 1975 februárjában deklarált török közigazgatási képződmény voltaképpen önálló államként funkcionált, a köztársaság egyoldalú kikiáltására 1983-ban került sor. Előzménye, hogy hosszú évekig folyt a kompromisszumkeresés Makáriosz és a török kisebbség vezetője, Rauf Raif Denktaş között. Az utóbbi egy föderatív államszövetségben látta a megoldás kulcsát, s jóllehet talán ez a javaslat lehetett volna leginkább életképes, a görög többség nem fogadta el.
Törökország ugyan mindent elkövetett, hogy a jelentős anyagi és katonai támogatást igénylő bábállamnak elismertetést szerezzen, ezt még az iszlám államok körében sem tudta elérni. Az állam fenntartása Törökországnak és az ENSZ-nek is sok pénzébe kerül – Ankara kb. 35 ezer katonát állomásoztat a szigeten, a kéksisakosok száma pedig általában 400 és 500 fő között mozog.
Időközben a török közösség összetétele is gyökeresen átalakult. Az egykor kétszázezres török ciprióta népesség harmada elvándorolt a szigetről – a többségük Kanadába és Nagy-Britanniába –, és helyüket a jóval elmaradottabb Anatóliából beözönlő bevándorlók foglalták el. A ma 300 ezres Észak-Ciprus lakosainak csupán egyharmada ciprióta török, kétharmaduk anyaországi, szinte egészében anatóliai származású. Még inkább torzítja a társadalmi szerkezetet, hogy az adóparadicsom Ciprusi Köztársaság analógiájára Észak-Ciprus valóságos „diákparadicsom”. Minthogy nincs sem felvételi vizsga, sem tandíj – török állami pénznek köszönhetően –, az itt tartózkodók jelentős része egyetemista.
A 2000-es évek elején Ciprus uniós tagságának közelsége felélénkítette a két közösség egy államban való egyesüléséről folyó tárgyalásokat, de az eredmény ma is késik. Az ENSZ kidolgozott egy béketervet, amelyet a törökök hajlandók is voltak elfogadni, a görög ciprióták azonban elutasították. Megosztottsága ellenére 2004-ben, az úgynevezett keleti bővítés során Ciprus felvételt nyert az Európai Unióba: jogilag az osztatlan Ciprusi Köztársaság tagja az EU-nak, valamennyi lakosa uniós állampolgár, de az észak-ciprusi terület EU-tagságát Brüsszel a török megszállás miatt felfüggesztette.