Nagy szám volt, hogy az angyalföldi „stricik”, azaz grundi fiúk megtanulták a nevét. A grundok a Szent István park mögötti református templom közelében álltak, onnan a stricik legfeljebb labdáért jártak át a parkba. Apró termetéből előnyt kovácsolt, ügyesen focizott, ha csak lehetett, rúgta a bőrt. Kisneufeld olvasni is imádott, mindenen átrágta magát, amit könyvkötőmester és vígszínházi főellenőr nagyapja hazahordott a műhelyéből. Nagyanyja, aki korábban tyúkszemvágóként dolgozott, abbahagyta a munkát, hogy vele foglalkozhasson, így elkényeztetett egykeként élhette világát. Amíg a sors úgy nem hozta, hogy hirtelen fel kellett nőnie – abban a háborúban, aminek legvéresebb utolsó fejezete, Budapest ostroma hetven éve, 1945. február 13-án fejeződött be.
Kisneufelddel apja szerettette meg egyszer s mindenkorra a meccseket, amikor kivitte a Nagyvárad–Gamma, Fradi–Szolnok kettős rangadóra. A fiú a foci mellett korcsolyázni szeretett, és járt a Fodor tornaiskolába is, ahol egyszer pontozással az egyik sztárt, a Popper fiút is megverte bokszban.
Az évforduló alkalmából a háborús évekről életrajzi regényében részletesen író Vitray Tamással beszélgettünk, aki a Vitray nevet nevelőapja után viseli. Kérésére az interjúban az ostrom idejéről és az azt követő évekről beszéltünk, az ezt megelőző időszakról könyveiből tájékozódtunk. Budapest ostromát Ungváry Krisztián tanulmánya nyomán rekonstruáltuk. Világháborús sorozatunk korábbi darabjait Mengele a szemembe nézett című keretes írásunkban találja.
Gyerekfejjel aligha lehetett felfogni, milyen irányba megy a világ, pedig voltak jelek: apja (aki nem élt velük) egy munkaszolgálaton szerzett ízületi gyulladás miatt járt mankóval, és az is vitte el hamarosan, egyik anyai nagybátyját pedig annak ellenére hívták be munkaszolgálatra, hogy sclerosis multiplexe volt. Soha többé nem hallottak róla. A másikat, gyomorvérzése miatt, mint használhatatlant, lelőtték.
Második világháborús sorozatunkban ezzel a címmel az Auschwitz után Amerikában gyári munkásból pszichológussá vált magyar nő, Edith Eger életét mutattuk be. Arról, hogy egy erdélyi származású amerikai katona, majd későbbi nürnbergi főügyész hogyan élte meg a második világháborút, Ben Ferencz-portrénkban írtunk. A beled kitaposom, ha tagadsz címmel a háború után málenkij robotra hurcolt Miklósi Károly grafikus és fényképész életéről írtunk.
A szintén holokauszttúlélő Homonai Irén történetéről itt írtunk. Nagyképünkön a 70 éve a családjuk számára kijelölt csillagos házba vittünk vissza ma már idős, akkor még gyerek túlélőket. Korábbi cikkünkben Budapest ostromának kezdetéről is megemlékeztünk.
A zsidótörvények könyvkötőmester nagyapját is sújtották: csak titokban kaphatott megrendelést, és nem lehettek alkalmazottai sem. A végső időkben már a 11 éves Kisneufeldnek kellett beállnia a fűzőgéphez. „Nagyon olcsó munkaerő voltam, de azért kaptam valami pénzt” – emlékszik ma vissza. A Kölcseyben, ahova akkor elsőbe járt, származásukért száműzött akadémikusok, tudósok mellett sok antiszemita tanár dolgozott. A németek sztálingrádi vereségének másnapján egyikük úgy szájon vágott egy mosolyogva tisztelgő 13 éves gyereket, hogy orvoshoz kellett vinni.
A németek 1944. március 19-én a vonultak be, persze itt voltak már korábban is: Kisneufeld anyja fodrászként jó ideje járt át a Ritz szállóba német tisztfeleségeket ondolálni. Annus (a fiú anyja) 20-án még elindult a Felvidékre, hogy a bombázásoktól védje másfél éves kisfiát, Kisneufeld féltestvérét, de a Megyeri csárdánál igazoltatták, és Kistarcsára internálták. Útja innen végül Auschwitzba vezetett, ott halt meg, már a tábor felszabadulása után 90 nappal. Kisneufeld összesen nyolc családtagját veszítette el a holokausztban.
„Budapest ostroma több szempontból is rendkívüli volt. A szovjet hadsereg magyarországi összes veszteségének fele Budapesttel kapcsolatosan keletkezett. A város elfoglalásáért indított hadművelet 108 napig, a tényleges ostrom 102 napig tartott, amelyből 52 napot a védők teljes bekerítésben harcoltak végig. Ezzel szemben Berlin két hét alatt, Bécs hat nap alatt elesett. Sztálingrád ostroma ugyan 125 napig tartott, de ennek döntő része nem érintette a város területét, ahonnan a civil lakosságot egyébként is evakuálták. Budapest ostromához igazából csak Varsó 1944-es ostroma mérhető – csak ott a németek voltak a támadó fél” – írta az ostromról Ungváry Krisztián történész.
Amikor a házuk csillagot kapott és két családot beköltöztettek hozzájuk, Bauer és Sütő bácsitól sakkozni és kártyázni tanult, vagy a gyerekekkel lógott a házban: a pincében, padláson, még a tetőn is. A bombázásoktól viszont rettegett: volt, hogy azzal az ürüggyel, hogy apai nagybátyját meglátogatja, a Kossuth téren sétált, hogy a várható vasárnapi bombázást egy ottani, bombabiztosnak hitt pincében töltse.
Neufeld Tamás néven született 1932. november 5-én. Kossuth-díjas magyar televíziós, főszerkesztő, kiváló művész. Színházi rendezőnek készült, érettségi után díszletmunkásként helyezkedett el a Magyar Néphadsereg Színházában (a korábbi és későbbi Vígszínházban). Először 1958-ban tűnt fel riporterként a tévében, összesen 21 téli és nyári olimpiáról közvetített. Vezette a sportfőszerkesztőséget, volt intendáns és elnöki főtanácsos is a Magyar Televízióban.
A család végül egy a Nemzetközi Vöröskereszt védettsége alatt álló Csanády utcai házba került. Kisneufeld, akinek nem tudtak schutzpasst, azaz menlevelet szerezni, bujkált egy tisztító hátsó termében, majd egy rejtett gyerekotthonban, a Zoltán utcában kapott helyet – innen úgy látogatott haza, hogy leventesapkát és karszalagot vett a cserkészboltban, sőt magát erdélyi menekültnek hazudva még leventeigazolványt is igényelt a parancsnokságon. Vissza már nem ment érte, és rejtély, miért nem kapcsolták le, miután részletesen kikérdezték, és egész biztosan rájöttek, hogy hazudik.
A gyerekotthonból azután szökött haza, hogy kanyarós lett: az ablakpárkányon mászott éjszaka a körfolyosóig – hazatérve szívesen lett volna újra szeretett unoka. Mire Soroksárig jutottak az oroszok, a náci hívek is elcsendesedtek. 1944 karácsonyán a ház közös karácsonyi műsort tartott, Kisneufeld a Tánc, tánc, tiroli tánc című korabeli slágerrel aratott nagy sikert. Az est fényét csak emelte az orosz ágyúk beszűrődő moraja. „Érdekes, minden felnőtt tudta, hogy mi a helyzet, mégis önfeledten tudomásul vették, hogy most karácsonyozunk” – mondta.
Budapest a legnagyszerűbb, ami csak elképzelhető. Az egész Német Birodalomban nincs hozzá hasonló.
„Megbocsáthatatlan paródia, hogy Attilának és hunjai utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelungok folyója mentén” – mindezt maga Adolf Hitler mondta, akinek mégsem a szépsége miatt volt igazán fontos a város, hanem a zalai és zistersdorfi olajmezők miatt. Magyarországra katonai megfontolásból is szükségük volt a németeknek: 1945 januárjában a Kárpát-medencében harcoló tüzérség több mint fele magyar volt. Hitler december elején közölte Szálasival, hogy Budapestet háztól házig kell védeni – a magyar vezetés nyílt várossá nyilvánította volna a várost, hogy elkerüljék az ostromot.
Szilveszterre fogyott el mindenük: amíg volt liszt, tarhonya és cikória, nagymama pergelt levest, lepényt és híg kávét tudott készíteni, ezután azt sem. Pár nap múlva jelentették be, hogy minden zsidót a gettóba visznek, menlevéltől függetlenül – a nagyszülőket január harmadikán el is vitték, Kisneufeldet a légóparancsnok rejtette az udvaron pár üres láda közé. Miután egy gyanús nesz miatt pánikolva kimászott a rejtekhelyről, végül a pincében, az óvóhely ajtaja mögötti beugróban bújt el egy nagy fonott szeneskosárban. Golopenza Illés légóparancsnokra, akinek nevét ma emléktábla őrzi a házon, máig jótevőjeként gondol vissza.
Nagy seggfej vagy, kis barátom.
– mondta egykori lakásuk új lakója a leventeigazolványos történetről, amikor később, más lehetőség híján, hazamerészkedett. Ő a kenyeréből adott, cserébe szalonnát és céklát kapott a beköltözött családtól, és egyetlen éjszakára megalhatott a szennyesládán. Másnap tovább kellett állnia, és egy pincerekeszben húzta meg magát a Csanády utcai ház pincéjében. Amikor enni nem volt mit, a másodikon Szűcs nyomdász lakásában talált szűzdohányt meg pipát, azt szívta. „De azt sem nagyon lehetett, mert féltek, hogy tüzet csinálok” – emlékszik ma vissza elmosolyodva. Egyik portyája alkalmával a srégen szemben álló ház sarokerkélyén német géppuskafészket, és ami még fontosabb, az utcán orosz katonákat vett észre. „Amikor visszamentem az óvóhelyre, valószínűleg sejtettem, hogy nagyon soká már nem tarthat.”
Ha a helyzetem súlyosságát megértem, biztosan sokkal nehezebben viselem, talán túl sem élem. Amikor az ember bajban van, a bajt akarja elhárítani, nem foglalkozik szerencsétlen helyzetével. Nem mondhatnám, hogy a halálra gondoltam volna, egyáltalán nem. Gyerek voltam – szerencsémre.
Sztálin 1944. október 28-án adott parancsot Budapest bevételére, miután a tudomására jutott a britek soha meg nem valósult adriai partraszállási terve, amit igazságtalan beavatkozásnak tartott a szovjetek érdekszférájában. A város határát november harmadikán érte el az első szovjet harckocsi, de az első épületet csak 1945 első napján foglalták el. A szovjetek 1945. február 13-án délben a szovjetek díszsortűzzel tettek pontot Budapest elfoglalásának végére (hivatalosan tehát nem felszabadították, hanem ellenséges városként elfoglalták).
Ungváry Krisztián szerint a 38 ezer budapesti civil áldozatból 14 ezren voltak zsidó származásúak, úgy, hogy a munkaképes zsidó férfiak többsége munkaszolgálatosként nem volt Budapesten, és tízezreket deportáltak. A zsidók az ostromlott város lakosságának 15 százalékát tették ki, legtöbbjük újlipótvárosi, nemzetközi védelem alatt álló házakban vagy a gettóban élte át az ostromot. Több tízezer embert keresztények bújtattak. A gettóban sokan éhen haltak, mintegy 7000 embert meggyilkoltak, jellemzően a Dunába lőttek.
Egy nap hatalmas detonáció rázta meg az épületet. „Nagyobb volt, mint szokott, akkoriban már nem lehetett bombázni, az utcai harcokban önmagukat bombázták volna. Ez a nagy robbanás volt az utolsó zaj, utána furcsa csend támadt. Aztán tizenötödikén hajnalban erősen döngették a kaput: két-három szovjet katona volt” – meséli Vitray. A Csanády utcai ház így már január közepén felszabadult. A robbanás, mint utólag kiderült, a Honvéd utcai polgári iskolából jött, melynek udvarán fegyverraktárat rendeztek be a németek, az oroszok ezt robbantották fel.
A viszontagságok ezzel nem értek véget: nagyapja meghalt, ő pedig vérhassal ágynak esett. „A betegség is közelebb viszi az embert a felnőttkorhoz” – mondta felidézve, hogy amikor először lábra tudott állni, hogy kivánszorogjon a mosdóba, elsírta magát, miután a falitükörben meglátta csontsoványra fogyott arca alatt saját koponyájának kontúrját.
Amikor arról kérdeztem, lehetséges-e, hogy a megpróbáltatások és a leküzdésükhöz szükséges erő a későbbiekben a hasznára váltak, azt mondta: biztosan van szerepük abban, amilyen emberré felnőttként lett. „A toleranciát és az empátiát, bár biztosan nem tudtam volna néven nevezni, ott kellett valószínűleg megtanulnom. De ennek köszönhetem azt is, hogy amikor bizonyos aránytévesztés felé elvihetett volna a siker, mindig kigyúlt bennem egy vészlámpa. A kegyetlenséggel és az elvakult szélsőséggel nemigen volt közvetlen találkozásom, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt jelen. Szerencsém volt, ezzel próbálom magyarázni” – mondta, hozzátéve: mint ahogy egész életében végigkísérte a szerencse.
A tévéhez is kalandos úton, a vígszínházi zsinórpadláson és a Honvédelmi Minisztériumon keresztül került. „Kaján elégtétel az előzményekért, hogy én a televíziózás bölcsőjétől felnőttkoráig ott voltam” – tekintett vissza arra a munkájára, melyben az egész ország megismerte. Heti egy műsora még fut a Digisporton, de a tanítást már abbahagyta: úgy érzi, a mai, celebeket foglalkoztató tévé egy másik mesterséget kíván. Belátja, elfogadja, de nem tud benne segíteni az erre a pályára készülő egyetemistáknak.
A fiatalokról egyébként is azt gondolja, jobban tennék, ha egy másik diploma birtokában, érettebben vágnának neki a pályának, nem gimnáziumi érettségivel a zsebükben kezdenék megtanulni. Még ha olyan kiképzést, mint amin neki kellett átesnie, nem is kíván senkinek.
Vitray Tamás Kiképzés című önéletrajzi regényében írta meg élete első, még nem a tévé képernyőjén töltött 25 évét. Korábbi kötetei közül a Mexikói mozaik, az Amerikai mozaik és a Hivatásos sportrajongó együtt is elérhető Az egész fele című 1987-es kötetben.