A tavaly szeptember óta időről időre fellángoló demokráciapárti tüntetések, bár csillapodni látszanak, már többször megbénították a város életét. Chris Bowlby, a BBC munkatársának kérdéseire válaszolva két történész fejti ki a véleményét arról, nagyobb politikai mozgásteret ér-e el a mozgalom, vagy Kína drasztikus módszereket fog alkalmazni Hongkongban.
"Akármi történik is a közeljövőben az utcákon, meggyőződésem, hogy Hongkong előbb-utóbb az általános választójog felé mozdul el, fennmarad a sajtószabadság és a független, az angol jogrendszeren alapuló igazságszolgáltatás, annak ellenére, hogy bizonyos elemeit már sikeresen erodálták" – fejti ki Rana Miller, az Oxfordi Egyetem professzora. "Ezek a keretek határozzák meg ma is a mindennapjait, és a jelek szerint ez a jövőben sem fog érdemben megváltozni."
Az ezredfordulót megelőzően, az 1978-tól bevezetett fokozatos átalakítások révén úgy tűnt, Kína szocialista piacgazdasága hasonló nyomvonalon, bár lassabb ütemben halad majd, mint Hongkong kapitalista gazdaságirányítása. Ez azonban Miller véleménye szerint – amelyet Kína-szakértők sora is megerősít – már nem igaz, Kína fejlődése (újra) egészen más irányt vett. A központi tervutasítás, a kommunista párt gazdasági hegemóniája jelentősen továbbra sem fog gyengülni, a civil társadalmon és a médián továbbra is igen erős lesz a nyomás. Még a távolban sem sejlenek fel az általános és valóban demokratikus választások bevezetésének kontúrjai.
A hongkongi politikai kultúrának azonban eltérőek a gyökerei. Ennek több oka is van: egyfelől a világgazdaság áramlatainak való állandó kitettsége a 19. század óta, másfelől a több mint 150 évig fennálló brit uralom tradíciói.
Politikai szempontból azonban a területet mindig is alábecsülték. 1925-ben például – még brit gyarmatként – a Kínán valaha végigsöprő egyik legnagyobb munkássztrájk tört ki Hongkongban. Az 1960-as években többször is zavargásokra került sor, 1974-ben pedig – egy részben alulról jövő kezdeményezésnek köszönhetően – megalakult a Hongkongi Korrupcióellenes Felügyelőség (ICAC), amely hozzájárult ahhoz, hogy Hongkong mára a világ legkevésbé korrupt területei közé tartozik. A széles gazdasági mozgástérnek tehát politikai előfeltételei is voltak. Nem igaz tehát az a sokat hangoztatott érvelés, hogy Hongkong szabadságfoka és az itt élők jogai soha nem képezték a politikai kultúra szerves részét – éppen ellenkezőleg.
Az elmúlt több mint 30 évben azonban óriási változások is lezajlottak: az 1984-es kínai–brit közös deklaráció (amelyben felvetették Hongkong Kínához való visszatérésének tervét) és napjaink történései között az ország új alapokra helyezte politikai identitását, nem pusztán a Kínai Népköztársasággal való viszonyban, de az egész ázsiai térségben.
A deklaráció aláírásának idején az ázsiai országok zömére messze nem a demokratikus berendezkedés volt a jellemző. Amire Kína akkor kötelezettséget vállalt, a régió általános politikai szisztémájához igazodott, mely alól akkortájt legfeljebb India és Japán volt kivétel. Napjainkban azonban részben vagy egészben demokratikus változásokon mentek keresztül a régió egyes államai – így például Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Tajvan és Dél-Korea –, melyekre 1984-ben még jóval autokratikusabb államszervezetek volt jellemzők. A mai hongkongiak tehát az átalakulás – egyfajta elnyújtott ázsiai tavasz – örököseinek tekinthetik magukat. Igazodási pontként nem Pekingre, hanem a dél-koreai Szöulra és a tajvani Tajpejre tekintenek, illetve a térség többi nagyobb gazdasági-kereskedelmi centrumára. Pekinggel és Sanghajjal nem is nagyon érdemes összevetni Hongkongot.
Az újkori Kína történelmének és politikájának oxfordi tanára szerint a hongkongiak jelentős része az identitását firtató kérdésre egyszerűen azt felelné: „hongkongi kínai”. Kétség sem fér hozzá, hogy az itteniek kínainak tartják magukat, ám kínainak lenni – 17 évvel Hongkong átadása és a különleges igazgatású terület létrehozása után – itt egészen mást jelent, mint a szárazföldön.
A hongkongi tüntetések mindössze szemmel láthatóvá teszik a világ közvéleménye számára, amit már eddig is illett volna tudnunk: a városállam önálló utat követ, a kínaitól eltérő oktatási rendszerrel, szabadabb nyilvánossággal, átjárhatóbb társadalommal, erősebb külgazdasági és turisztikai kapcsolatokkal – fogalmaz Robert Bickers, a Bristoli Egyetem történészprofesszora.
Bickers szerint meglepetésként érhet viszont bennünket, hogy az ifjú hongkongiak demokráciával kapcsolatos követeléseiket éppen a most látható módon fejezik ki. A demokratikus meggyőződés soha nem számított itt többségi véleménynek, a hongkongiakról – a várost parazitaként ellepő bevásárló-központokról ítélve – a külföldiek általában azt tartották, csupán a meggazdagodás és az anyagi javak mohó fogyasztása érdekli őket. Ám itt is egyre nő a szakadék a társadalom rétegei között, és a családok jelentős részének jövedelme a hivatalos szegénységküszöböt sem éri el. Van miből táplálkoznia tehát az elégedetlenségnek.
Ugyanakkor azt is számításba kell vennünk, hogy már a brit fennhatóság idején kialakult az utcai tiltakozások hosszú múltra visszanyúló hagyománya. 1967-ben is lázadások törtek ki Hongkongban, jóllehet, a maitól igen eltérő indíttatásúak. Annak idején Kínából indult a mozgalom – a hongkongi kommunista párt és vörösgárdistái igyekeztek bebizonyítani, hogy ők is kiveszik a részüket a kínai kulturális forradalomból. Egy helyi művirággyár dolgozóinak munkakörülményei ellen emelték fel eleinte a szavukat – és nem csupán a szavukat: házi készítésű bombák ezrei lepték el Hongkong utcáit –, majd bekapcsolódtak a bizonytalan gazdasági-társadalmi státuszú lakosok tömegei is.
Ugyanakkor a megtorlásban a brit hadsereg és gyarmati hatóságok mellé állt a közösség többsége. Saját szemükkel látták a Kanton felől a folyón érkező holttestek számából, mivel is jár a kulturális forradalom. Sokan maguk is menekültként érkeztek Hongkongba, vagy azok leszármazottai voltak. Érdekes módon a diákok éppúgy, mint a helyi társadalom más csoportjai, hivatalosan és nyilvánosan is a status quo fenntartása mellett foglaltak állást, mert nem láttak kedvezőbb alternatívát. Az akkori és mai események között a kapcsolatot a szélsőbalra húzó Kínával szemben vállalt önálló út támogatása jelenti.
Az 1997-es visszacsatolás után a tiltakozás persze már más formákat öltött, de abban mindig is a helyi hagyományok játszották a főszerepet, hiszen a városállam identitása jócskán eltér a többi kínai nagyvárosétól. (Hongkong mai problémáinak gyarmatosítás kori gyökereiről és a volt gyarmatvárosok második reneszánszáról lásd kapcsolódó cikkünket.)
De milyen válasz várható Pekingtől? A 2012 novemberében a kommunista párt főtitkárává, majd 2013 márciusában a népköztársaság elnökévé választott Hszi Csin-ping (Xí Jìnpíng) hatalomra kerülése óta ismét megerősödtek a keményvonalasok. Kíméletlenül elfojtották azokat a helyi civil kezdeményezéseket, mozgolódásokat, amelyek a kommunista párt vezetői számára nem tetsző irányt vettek. Első számú kínai vezetőként Hszi Csin-ping egyik legelső látogatása a Kínai Nemzeti Múzeumba vezetett, ahol megtekintette a „megújulás útjá”-nak nevezett állandó kiállítást. A tárlat Kína száz évig tartó megaláztatásának bemutatását követően az 1949 utáni érát a Kínai Kommunista Párt fényes eredményeinek szenteli, miközben gyorsan átsiklik a hatalmi terror legvéresebb fejezetein. A pártvezetés által kiadott dokumentumokban pedig a következőket olvashatjuk: ideológiai harcban állunk a nyugati eszmékkel, és ahol felbukkannak, keményen oda kell csapnunk. A hongkongiak helyében elkezdenék aggódni – vonja le a következtetést Bickers.