Könyvtárnyi irodalma van Napóleon életének, hódításainak és kétszeri bukásának, Elba szigeti rövid tartózkodását viszont általában egy-két mondatban szokás elintézni. Pedig kevesebb mint egyéves „uralkodása” nagyon sokat elmond Napóleon jelleméről.
Az Ötödik Koalíció seregei által szorongatott császár 1814. április 6-án mondott le a francia trónról, az öt nappal később gyakorlatilag a britek beleszólása nélkül aláírt fontainebleau-i szerződés alapján viszont megtarthatta császári titulusát, birodalma viszont a mindössze 12 ezer lakosú szigetre, Elbára zsugorodott. Napóleon nem adta át magát a kétségbeesésnek, hanem valódi uralkodóként viselkedve belevetette magát újdonsült országának ügyes-bajos dolgaiba. Sokat foglalkozott a sziget édesvíz-ellátásának megoldásával, személyesen irányította a nagyjából ezer, hozzá hű katonából álló hadsereg és a néhány hajónyi flotta legénységének kiképzését.
A szigetre egyébként tucatjával érkeztek a kíváncsiskodó, főleg angol turisták, akik ámuldozva nézték a császárt, aki néha szóba is elegyedett velük, ügyesen kikérdezve őket a kontinens politikai helyzetéről és a francia közhangulatról – nyilván a szökésről való döntést is arra alapozva hozta meg, hogy a Bourbon-restauráció egyre nyíltabb ellenállásba ütközött.
Magáról a pont kétszáz éve, 1815. február 26-án végrehajtott szökésről kevesebb konkrét információnk van: Napóleon kijátszotta a figyelésével megbízott brit tisztviselőket és katonákat, majd hajójával sikerült elkerülnie a sziget körül járőröző hadihajókat is. Voltak olyan korabeli híresztelések, amelyek szerint a britek nem egyszerűen gondatlanok voltak, hanem direkt segítették Napóleon szökését – vagy azért, hogy már végleg leszámolhassanak vele, vagy azért, hogy egy kicsit megrendszabályozzák túlságosan diadalittas szövetségeseiket.
Miután partra szállt Cannes közelében, Napóleon diadalmenetbe kezdett: az elfogására küldött egységek egymás után esküdtek fel régi-új császárukra, az útba ejtett településeken pedig tömegek üdvözölték lelkesen. Napóleon egyes források szerint újra megcsillogtatta személyes bátorságát és karizmáját is. Amikor az egyik ellene vonuló ezreddel találkozott, odasétált tüzelésre emelt puskáik elé, majd elkiáltotta magát: „Ölje meg a császárát, akiben elég bátorság van!” A katonák persze nem lőttek, hanem térdre borultak előtte.
Amikor I. Sándor orosz cár megkérdezte Wellingtont, mégis miért hagyták Napóleont megszökni, az csak annyit válaszolt: „Maguk miért rakták oda?” Egy brit admirális szintén azon morfondírozott, vajon „ránéztek ezek Fontainebleau előtt a térképre?”. Második bukása után már biztosra mentek a szövetségesek, az Atlanti-óceán déli részén fekvő, brit katonákkal zsúfolt Szent Ilonáról megszöknie még Napóleonnak sem sikerülhetett.