„Alighanem az utolsó élő embert találta meg Magyar László szegedi újságíró 1930-ban azok közül, akik még személyesen találkoztak az aradi vértanúkkal” – írja a Délmagyarország, amely archív sorozatában jelentette meg Murka Andrásné, azaz Murka néni történetét.
Az asszony 95 éves volt, amikor Magyar beszélt vele, a cikk a lap 1930-as karácsonyi számában jelent meg. „Emlékeit foszlányokból állította össze, de mindig újra meghatotta, amikor felidézte, hogyan simogatta meg tizenéves fejét a halálra készülő Damjanich János” – írták róla.
„Egyre fogynak, rendre költözködnek »a nagy idők tanúi«. Az utolsó negyvennyolcas honvéd koporsójára már évekkel azelőtt ráhúzták a földet és ma már legfeljebb ha néhány nagyon öreg ember melengeti szeliden az akkori dolgok halványuló, elmosódó emlékeit” – kezdődik Magyar riportja. Az „elevenlelkű matróna” a Zoltán utca 8. egy kis szoba-konyhájában élt.
Nem tudok én sokat, hiszen egészen gyereklány voltam még akkor. De azért elmondom, amit láttam.
– mondta, miközben a konyhában a hokedlire ültette Magyart: a szobát nem fűtötte, mert „a melegség nagyon drága mostanában”.
Murka néni gyerekeket pesztrálni járt Karády Ignác inspektorhoz, 1849-ben 13 éves volt. Karády tekintetes urat az aradi vár börtönébe is elkísérte egyszer. Itt találkozott az aradi vértanúkkal, akiknek Karády ételt vitt.
„Láttam a tizenhárom halálraítéltet az aradi vár kazamatájában. Benn voltam náluk, a gazdámat kísértem be kis ételes-kosárral. Valami nagy ünnep közeledett. A gazdám bement az osztrák parancsnokhoz, valami generálishoz és engedélyt kért tőle, hogy az elfogott magyar tábornokoknak ételt küldhessen be az ünnepen” – emlékezett vissza.
A sült húst, gyümölcsöt cselédek cipelték, a kislány a kis tésztát kosarat vitte.
A tábornokok együtt voltak valami nagy kazamatában. Nagyon megörültek a gazdámnak. Leginkább arra a szakállas tábornokra emlékszem közülük, ejnye, hogy is hívták? Damjanovich? Nem, Damjanich!
„A gazdámmal nagyon jó barátságban voltak. Összeölelkeztek, megcsókolták egymást, és láttam, hogy a gazdám könnyezik. Az én arcomat is megsimogatta. Csak nagyon rövid ideig maradhattak benn, mert az őrök nógatták őket kifelé” – emlékezett vissza.
Ráncos, pergamenné töpörödött arcán még ma is érzi Damjanich tábornok cirógatását.
– írta Magyar. A lány soha többé nem látta a vértanúkat, de arra emlékszik, hogy egy nap a gazdája behúzódott a legbelső szobába és ott hangosan sírt. „Olyan furcsa nap volt. A városban fekete üvegeket árultak, hogy az emberek azon nézhessék a napfogyatkozást. Az utcákon nem járhatot senki sem. Mi, gyerekek az udvaron voltunk, vizet öntöttünk valami dézsába, és abba néztük, hogyan fogy el a nap” – mondta.
Magyarnak azt is felidézte, hogy nézte végig a kerítés mögül, hogyan égetik el nagy üstökben az osztrák katonák „a töméntelen sok Kossuth-bankót”. Átélte Arad ágyúzását is, még „csintalan, eleven kislány” korában. Hiába kiabáltak rá a nemzetőrök, gondtalanul kódorgott a városban, amíg majdnem eltalálta egy ágyúgolyó a városházánál.
A kislány 16 éves korában ment férjhez, Szegedre költöztek, itt találkozott vele jó 80 évvel később Magyar. Átélték a „nagy vizet”, a nagy szegedi árvizet is, Erdélyi Náci gazdag cigányprímás mentette meg őket. „Minden gyerek kapott jó, meleg ruhát. Húsvétkor még kalács, meg bor is jutott. Akkor jobban szerették egymást az emberek, mint most″ – mondta a sok segítségről, amit az árvíz után kaptak.
„Murka Andrásnéhoz Aradra ment a történelem” – írta róla a Délmagyarország, mert alig volt korabeli celeb, akivel nem találkozott: „Láttam a királyt (I. Ferenc Józsefet) húsz éves korában, Aradon, meg az amerikai császárt, Miksát, aki akkor tizenöt éves lehetett. Együtt voltak Aradon. De láttam egyszer Kossuth Lajost is. Nagy ünnep volt ez. Az egész várost kivilágították, még a kis erdőt is. Nagyon szép ember volt Kossuth Lajos, mintha most is magam előtt látnám” – mondta. (Habsburg–Lotaringiai Ferdinánd Miksa József főherceg 1867-es trónfosztásáig volt mexikói császár.)
Murka nénit Amerikába szakadt unokái tartották el, amikor a riport készült vele. Haláláról 1934. szeptember 1-jén számolt be a lap. Teljes története az archív lapszám 27-28. oldalán olvasható.