A' tegnapi nap históriai nyomokat hagyott maga után. Mi kezdetben csak demonstrátió' színét viselő, később erkölcsi, békés forradalommá alakult

— írta a Nemzeti Újság március 16-án. Az 1848-as lapok nagyon is tudatában voltak, hogy történelmi napokról számolnak be. De a forradalmi hírek mellett ott voltak azért a szokásos hirdetések is, például a Nemzeti Dalt és a 12 pontot a tömegnek engedve kinyomtató Heckenast Gusztávé, aki 2 forintért kínálta a nyelvújítás csinálmányait is tartalmazó, „legújabb és legteljesb magyar-német és német-magyar zsebszótárt, legújabb helyesírás szerint, az ujonan alakított vagy felélesztett szókkal bővítve”. Ugyanitt reklámozták a - Széchenyi kezdeményezésére - két éve elindult balatoni gőzhajózást („A' Kisfaludy“ gőzös Füredről minden hétfőn, szerdán, pénteken reggeli 6 órakor indul Keszthelyre, ott meghál”), míg Kindl Antal („azelőtt Semmelweis”) Budán, a hajóhíd közelében levő Elefánt czímű fűszerárukereskedése legszebb czukorait és kávéit ajánlotta, ‘s általában mindennemű fűszerárukat a'legjutányosb áron.

Erdélybe csak napok múlva értek oda a pesti hírek. A helyi lapok március 18-án még Széchenyi közlekedési elképzeléseit hozták címlapon, a halálozások és kinevezések szokásos hírein kívül. A külföldi egyvelegben is csak annyit jeleztek óvatosan, hogy „1848-ik év roppant gazdag kezd lenni világfontosságu 's részint borzasztó eseményekben. Az európai béke iránti balsejtelmünk még világot sem láthata, 's íme Frankhonban mik történnek!”, olyan kis színesek mellett, mint ez itt:

A' lipcsei hirdető lapban egy házas em­ber jövendőbeli életpárt keres magának, mivel a' mostanit megunta 's elakar válni tőle. Mily ritka őszinteség!

A pest-budai sajtó ekkor már minden nagy eseményről beszámolhatott. A forradalmi újságok számára a cenzúra eltörlése önmagában is mámorító volt. A Pesti Hírlapban a külpolitikai tudósító is ezzel kezdte a hírösszefoglalót: „Legelőször is meg kell jegyezni e' rovat' írójának, hogy ezek az első sorok, mellyeket a' sajtószabadságnak dicsőséges kivívása óta a je­len rovatban ír.”

Nagy napot ülünk, a magyar história napjai­nak legdicsőbbikét. A sajtó ma esti 7 óra óta sza­bad.

Éljen április 11.

A forradalom és a szabad sajtó bukása után természetesen nem lehetett szót ejteni március 15-ről, a Bach-korszak hivatalos nyilvánosságában ez teljes tabu volt, a 10. évfordulón sem jelent meg semmi vonatkozó anyag 1858-ban, az aznapi napfogyatkozásról is csak úgy mertek írni, hogy véletlenül se legyen nyomtatásban még egy természeti jelenség kapcsán sem a teljes dátum.

Az 50. évfordulón azonban, egészen más politikai felállásban, már sűrítve jelent meg a dualizmus ellentmondásos viszonya a szabadságharchoz. 1898-ban törvényt hoztak arról, hogy az ellenzékies március 15. helyett az áprilisi törvények királyi szentesítésének napja, április 11. legyen a hivatalos ünnepnap - ami a forradalmi kultusszal szemben inkább a Habsburg-ház kontinuitását jelképezte. Az országgyűlést ezért az ellenzék és vele együtt a 48-as alapokon álló Budapesti Hírlap is vehemensen támadta.

Március 15. mégis nagy tömegeket mozgatott meg. „A legkisebb szatócs is becsukta a boltocskáját. Pedig ma nem rendelte törvény ezt a kereskedőknek s nem fenyegette zavargás kirakatuk üvegtábláit. Meghozták mintegy önkéntes össze­beszélésre valamennyien márciusnak a kegyelet ez adóját.”

Főleg Petőfi emlékének szentelték az ünnepet, illetve a Petőfi Társaságot is elnöklő agg Jókai volt a főszereplő. A százezres tömeghez foghatót a tudósítók szerint Kossuth temetése óta nem láttak a pesti utcán. Cigánymuzsikával, majd „a Kossuth-nóta, a Hymnusz és a Marseillaise hangjai mellett vonult a rengeteg sokaság” a Múzeum körútról át a Lánchídon, de a Dísz térnél akkora tolongás támadt, hogy a vasrácshoz támaszkodó nőket annyira odaszorította a tömeg, hogy többen el­ájultak.

Ezeket a belül álló rendezőség és az újság­írók mentették meg az agyontiprástól:

„átemelték őket a kerítésen. Egyszerre nagy roppanással bedűlt a kerítés s ekkor megbomlott minden rend. A lovas­rendőrök a nép közé rúgtattak s irgalmatlanul le­gázoltak mindenkit.” A radikálisabb ellenzék a rebellis jelképnek tartott várbeli honvédszobornál demonstrált. „Ezt a szobrot nem ismeri a hivatalos Ma­gyarország” — mondta egy képviselő. „A negyvennyolcas honvédek­nek koldustarisznya van a nyakukban, pedig azok, a kik most hencegnek a bársonyszékben, a nyo­morult honvédek nélkül semmik lennének.”

A magyaroknál nincsenek különb polgáraink

Március 15. csak a Horthy-korszakban, 1927-ben lett újra nemzeti ünnep, méghozzá revizionista felfogásban újrafaragva. „A trianoni békediktátum az 1918 Haynaujainak munkája” - írta a kormánypárti sajtó, de az 1928. március 15-ei újságok elsősorban nem az ünnepel, hanem a felsőház ülésével foglalkoztak, előző nap fogadták el ugyanis a numerus clausus módosítását. Inkább külpolitikai okokból, mint eszmei megfontolásból, a Népszövetség nyomására enyhítették, a jellegzetes bethleni kompromisszumként beadott módosítást a felsőház nagy többséggel elfogadta — az ellenzők közé tartozott viszont Teleki Pál.

Mivel ekkor éppen az Egyesült Államoktól várták a trianoni határok felülírását, az ünnepi beszámolókban is nagy terjedelemben írtak a new yorki Kossuth-szobor leleplezéséről, ahol állítólag százhúszezres tömeg volt jelen. Walker polgármester őket „Isten hozottal” köszöntötte, és a tudósítás szerint azt mondta, hogy „a magyaroknál nincsenek különb polgáraink”.

Itthon közben pocsék időben ünnepelték az „első törvényes” március 15-ét: „miként a hideg szél arra emlékeztetett, hogy nem hagytuk még magunk mögött a zord telet, ugyanúgy az ünnep szónokainak beszédében egyre kicsendült a fájdalomnak az az érzése, hogy mindaddig borongós lesz március idusa, amíg csonkaságunk kegyetlen határt szab annak, hogy ezt az ünnepet min­denhol megünnepelhessék, ahol magyarok laknak.”

A nagy márc. szoc. forr.

A polgári forradalom emlékét minden rezsimnél erősebben használták propagandacélokra a kommunisták. Ekkor adták át először a Kossuth-díjat (például József Attilának, értelemszerűen posztumusz), nem véletlenül: a centenáriumi ünnepségekre a fordulat évében a főideológus Révai József irányításával új színezetű állami Táncsics-, Petőfi- és Kossuth-kultuszt építettek. Az ő arcképeik mellett az ünnepségeken már Rákosié is feltűnt, némely Kossuth-idézet pedig („a nemzeti egység a minden haladni tudó egészséges erő összefogása”) a szocdemek március 10-én eldöntött beolvasztását ideologizálta meg.

A két munkáspárt erőinek egyesítése a legfőbb záloga annak, hogy száz év után végre valóban megoldódnak a magyar nép sorsdöntő problémái.

„1948 így lesz nemcsak örököse 1848-nak, hanem az örökség végrehajtója, a hátrahagyott munkának nemcsak folytatója, hanem befejezője” - írta a Népszava. Néhány további kishír aznapról:

• Elfogták Nidossy Imrét, Budapest nyilas városparancsnokát. Kihallgatása az államvédelmi osztályon folyik.

• Állami kezelésbe került Hévíz-üdülő több nagy szállodája, továbbá egy kastély, melyek mind a Festetics-vagyonhoz tartoztak.

• Vorosilov marsall megtekintette a Bazilikát, majd az Országgyűlés ünnepi ülésén beszélt a magyar nép és a Szovjetunió népei közötti hasonlóságokról.

Protokoll és gumibot

1951-ben március 15. megint munkanap lett. A forradalom emlékét ‘56 után sem lehetett érdemben megünnepelni, a Kádár-rendszerben is főleg csak a semmitmondó állami protokollesemények mehettek a mindenkori március 15-éken. A brezsnyevi pangás ónos éveiben, a hetvenes évek elején voltak a legjelentősebb március 15-ei demonstrációk, komoly retorziókkal, a diákokat szétverő munkásőrökkel és letartóztatásokkal. A legnagyobb éppen a 125. évfordulón, 1973-ban, amikor 634 embert állítottak elő, vagy vonták be a személyijét — ez példátlan volt a Kádár-rendszerben is.

Ehhez képest a hivatalos sajtó egy szót sem írt semmi ilyesmiről, még „garázda rendbontásról” sem. Az 1973. március 15-ei vezető hírek a vietnami háborúról szóltak, és arról, hogy Kádár Fock Jenő társaságában Varsóba érkezett, vagy éppen azt írták meg, hogy

• Albínó tőkés récét találtak a Tiszán.
• Elkészült az egymilliomodik belorusz traktor.
• Barcs Sándor helyett az olasz jelöltet választották meg az UEFA elnökének.

Az ünnepi hírek főleg a szokásos Forradalmi Ifjúsági Napok megnyitását taglalták. Az ideológiai keretet a Népszava párttitkárból lett főszerkesztője a retrográd nacionalizmus elleni küzdelem jegyében határozta meg; kokárdás külsőségek helyett racionális történelemszemléletet propagált, és hogy „nagy érzelmek helyett a szocialista alkotómunkában fejeződjön ki a hazaszeretet”. A csepeli Vas- és Fémműveknél ki is adták ennek jegyében a „Legyen 1973 a nagy fellendülés éve” jelszót. Az olajválság után persze nem lett ebből semmi, igaz, másból se sok. Rendes utcai demonstráció aztán tíz évig nem is volt a rendőri brutalitás után. A 86-os lánchídi csata viszont sokaknak a legforradalmibb, legvalóságosabb március 15-öt jelentette, az egyik utolsó igazán igazit. De ez már a rendszerváltás előtörténetébe tartozik.