1848 egy óriási tablóként él az emberek fejében, amin ott áll az összes utcanévtábláról ismert híres ember; megrendíthetetlen egységfrontba tömörülve, vállt vállnak vetve ellenállva az osztrák, majd orosz nyomásnak. Ennek a képzetnek az lehet az alapja, hogy március 15-ét követően valóban egy nemzeti egységkormány alakult, melyben tényleg minden reformkori ellenzéki irányzatból ült ott valaki. Melyik magyar agyba ne égett volna bele ez a kép?
Hát igen. Azt már sokkal kevesebben tudják, hogy ez az egység a Habsburgokkal való konfliktusok nyomán hamar széttöredezett, a kormány két minisztere például már azelőtt külföldre dobbantott, hogy úgy istenigazából megkezdődött volna a szabadságharc;
És úgy, hogy közben sem a kortársak, sem az utókor, sem a történettudomány nem tartja őket dezertőröknek, inkább olyan hiperérzékeny embereknek, akik nem tudták (mint Széchenyi) vagy nem akarták (mint Eötvös) felvállalni a Habsburgokkal való szakítás alternatíváját.
A forradalommal felszínre kerülő politikai dilemmákat különösen Széchenyi István élte meg mélyen, hiszen ezek keményen az őrület felé taszították őt. Ahogy arra Csorba László Széchenyi-kutató, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója felhívta a figyelmemet, ő 1848 elejére politikailag elszigetelődött, pszichésen pedig megroggyant.
Míg az 1830-as években még egyértelműen ő diktálta a reformkezdeményezések ritmusát, addig a forradalom évtizedére elmaradt az ellenzéki derékhadtól, amely fölismerte, hogy – például a jobbágykérdésben – már nem lehet tovább várni, ha el akarjuk kerülni a katasztrófát. Ha ugyanis előbb fordulunk szembe Béccsel, mint hogy a jobbágyokat fölszabadítanánk, akkor az udvar ugyanúgy kijátssza majd őket ellenünk, ahogy azt az 1846. évi galíciai felkelésnél tette a lengyel nemesség ellenében. Csorba szerint Széchenyi állapotának tragikus leromlása 1848 őszén följogosít minket arra, hogy viselkedésében a betegség korábbi megjelenésének nyomait is kutassuk. Persze ne „klasszikus” megőrülésre gondoljunk: Széchenyi betegsége elsősorban nem memóriája és logikája megbomlásában, hanem inkább indulatainak és érzelmeinek szélsőséges hullámzásában jelentkezett. Mindez azonban csak 1848 késő nyarától válik fontossá, így a gróf márciusi cselekedetei mögött senki nem keres kóros lelki motívumokat.
A politikai elszigetelődése mellett Széchenyi idegállapota is nagyon labilis volt. Csorba azt mondta, bár politikai helyzetértékelését nem zavarta meg elmebaja ( melyről azt sem igen tudni, egész pontosan mi is volt), azért mindig óvatosan kell értékelni-értelmezni megnyilvánulásait, hiszen
nem tudjuk megmondani, mikortól kell beszámíthatatlannak tartanunk őt
Így például roppant különös gesztussal fogadta Kossuth Lajosnak a március 3-i, a párizsi felkelésre jó ütemérzékkel reagáló felirati javaslatát (ami tartalmilag lényegében megegyezett a 12 ponttal). Ezt "tatár hévvel elindított" ostobaságnak tartotta, és titkárának kifejtette, kijárna Kossuthnak egy „seggberúgás”.
Jó, hát a két nagy formátumú politikus nem volt jó viszonyban. Ami viszont ennél is meredekebb, hogy Kossuth reformlépéseire válaszul bejelentkezett az udvarnál, hogy az ókori rómaiak példáját követve felhatalmazást kérjen arra, hogy
Közben a fél év múlva összehívandó országgyűlésig feloszlassa a „politikai klubokat” - a pártokat –, köztük az Ellenzéki Kört is. Azaz a Legnagyobb Magyar 10 nappal a forradalom előtt osztrák katonasággal akart elfojtani minden ellenzéki szerveződést. Mindenki szerencséjére azonban Bécsben nem láttak fantáziát az ötletben – amit egyébként Széchenyi maga is gyorsan dobott, hiszen március 14-én már leszögezte:
Vagy reform, vagy anarchia: ezek közt kell választani
Majd pedig minden személyes és családi kapcsolatát bevetve nagy erőkkel elkezdte győzködni az Udvart: muszáj alkotmányos módon bevezetni az ellenzéki követeléseket, különben nagy baj lesz. Március 15-én pedig már teljesen átlendült az inga, és Széchenyi ujjongva fogadta Kossuth lépéseit (az ő március 15-hez vezető zseniális politikai manővereiről nem írok, mert teljesen szétcincálnák ezt a cikket), melyekkel lényegében a forradalom fenyegetését kihasználva, de magát a forradalmat megakadályozva érte el az ellenzéki program megvalósulását:
Nemzeti sorsunk hajszálon függött. Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel (...) Az én politikám biztos volt... de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent, és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán húsz év alatt nem bírhatott volna előállítni!
Csorba László ezt a tíznapos radikális hangulati-politikai ívet leírva utalt arra, hogy Batthyány Lajos remek taktikai érzékének is köszönhető, hogy Széchenyit bevette a kormányba, és így megelőzte esetleges ellenzékivé válását.
1848 nyarára azonban kiderült, hogy a bécsi kamarilla csak időhúzásból bólintott rá az áprilisi törvényekre, és ezer oldalról fúrja a felelős kormány munkáját. Az átadandó államkassza kiürítésétől a nemzetiségi felkelések aktív támogatásáig terjedő bécsi aknamunkát mindenki tényként kezelte – ezt bizonyítja, hogy az Országos Levéltár őriz olyan 1848 nyarán készült gúnyrajzokat, melyen Zsófia főhercegné, Ferenc József anyja épp rászarik a koronára, közben Jellasics bán péniszét markolássza.
A jól tájékozott Széchenyit pedig egyenesen sokkolta a pesti kormány és a bécsi kamarilla között nyíló szakadék. Csorba László szerint a források alapján jól dokumentálható a gróf állapotának fokozatos rosszabbodása, mikor is fölajzottan, túlfeszülten egyre kevesebbet evett és aludt, a fizikai gyengülése pedig gyorsította a lelki tönkremenetelét. Ám a betegségnek nem a politikai helyzet volt az oka! Pelíach István történész pedig azt írja
Mintha két Széchenyi István élt volna 1848 forradalmi változásokban bővelkedő Magyarországán. Egy az események fősodrába magát belevető, már-már forradalmi lelkületű, ill. egy másik, az elkerülhetetlen – személyét és nemzetét egyaránt eltemető – végzetet előre látó politikus.
Ezért bár a rögtön a forradalom után azonnal szárba szökkenő Széchenyi-mítosz szerint az államférfi a Haza sorsa miatti tépelődéseibe őrült bele, ma már sokkal inkább úgy tűnik, hogy a politikai események csak adtak egy pofont amúgy is instabil pszichéjének.
Széchenyin a bukás víziója annyira elhatalmasodott, hogy szeptember 4-én már a minisztertanács ülésén is feltűnt a szerencsétlen férfi rendkívüli állapota. Az addig csendesen hallgató gróf, Kossuth emlékei szerint hirtelen felállt, feltolva mindkét karján kabátja ujját s kinyújtva karjait, és azt mondta
Barátaim! Tudjátok én jó gyerek vagyok, tegyetek, a mit jónak láttok; én mindenbe bele egyezem, de most kérlek, engedjetek, hogy haza menjek; nagyon beteg vagyok, lázam van.
Majd orvosa, Balogh Pál kocsiba ültette, és a Bécs melletti Döblingbe viteti. Közben Széchenyi megpróbál elfutni kísérői elől, beugrik a Dunába, és az elmegyógyintézetbe érve évekig nem is tisztul ki tudata.
A Széchenyit utáló márciusi ifjak és a többi radikális rögtön azt kezdte el terjeszteni, hogy csak színlelte a betegséget, távozása valójában menekülés. Minisztertársai azonban megvédték őt, Batthyány Lajos miniszterelnök pedig gyakorlatilag orvosi igazolás kiadására utasította Balogh doktort. Az orvos a Pesti Hírlapban költői szavakkal ecsetelte a lélek „folyamatosan feszülésben lévő” húrjaira milyen végzetes hatással voltak „a polgárháború lángjai”.
Természetesen nem – bár a nemzet jövőjének legsúlyosabb kérdéseit kell mérlegre tenni a birodalmi kapcsolat értékelésekor. 1848 voltaképpen a modern magyar nemzet születésnapja, de a kor politikusai közül valójában senki nem akart teljesen független Magyarországot. Mert mindenki attól tartott, hogy a magyar nemzet – Herder híres jóslatának megfelelően – felmorzsolódhat a virágzó német, valamint a kis késéssel utánunk szárba szökkenő szláv nacionalizmusok harapófogójában.
Kellett tehát egy védőernyő a veszedelmes szomszédok ellen, és kézenfekvő, hogy ez a Habsburgok állama legyen – már ha nem tesz minket jobban tönkre, mint ahogy ezt a riválisok tennék. Nem látta ezt másként maga Kossuth sem, így a Függetlenségi Nyilatkozatot azért fogadta el a debreceni országgyűlés 1849 áprilisában, mert úgy látták, éppen ez történt. De a védőernyőhöz nem kell feltétlenül a dinasztia: nem nehéz észrevenni, hogy Kossuth Dunai Konföderációról szóló híres tervezete lényegében az 1848-as államszövetség áttolása eggyel keletebbre, kiiktatva a Habsburgok dinasztikus politikájának való kiszolgáltatottságot.
És bár eszemben sincs megmondani a frankót a régió legfontosabb történelmi-politikai kérdésében, azért nem véletlen, hogy 1918 óta annyian gondolkoztak már el azon,
A XIX. század másik kiemelkedő politikusa, Eötvös József, a Batthyány-kormány vallási és közoktatásügyi minisztere is szeptemberben vette kalapját. A centralisták legfontosabb alakja egy angol diplomatának már márciusban azt mondta:
ha Batthyány grófnak nem sikerül a minisztériumi törvényjavaslatot szentesíttetni, ő a maga részéről azonnal elhagyja Magyarországot a családjával együtt, mivel nem óhajtja feleségét – akit gyengéden szeret – a bizonyosan bekövetkező rémségeknek kitenni.
A rémség a liberális arisztokrácia számára a forradalom volt. A korban mindenki evidenciának tekintette azt, hogy egy forradalom szükségképpen azt az utat járja be a felhorgadástól az önkényuralomig, mint a Nagy Francia Forradalom. Eötvös József a Batthyány-kormány lemondásáig miniszter maradt, de a Habsburgokkal való kenyértörést – még akkor is, ha számára is egyértelmű volt, hogy az Udvar a hibás – tragikus fejleménynek tartotta.
„Költészileg élénk képzelmére s ingerlékeny idegrendszerére” a legmegrázóbb csapást az jelentette, hogy a Pesti Casino ablakából látta, ahogy a Pest és Buda közti hajóhídon Lamberg Ferenc grófot, Magyarországra kinevezett teljhatalmú katonai főparancsnokot felkoncolja a tömeg. Pálffy János, a képviselőház alelnökének elmondása alapján a „puskával, karddal, bottal, vasvillával fegyverzett, nyers, rongyos, meztelen nyakú és karú vad alakok"-ról rögtön 1793, a sans-culotte-ok és a jakobinus diktatúra ugrott be neki. Ezt mondta Pálffynak:
– Barátom, – szólt hozzám, én menyek.
– Hová mész?
– Én menyek ki az országból
– Hogyan mennél s mikor akarsz menni?
– Töstént. Meglásd, hogy itt borzasztó dolgok fognak történni,
hogy ezek a vadállatok megízlelve a vért, minden mérsékelt
embert megölnek, aki itt marad, megölik legelőbb Batthyányit,
aztán Deákot és úgy a többit.
És ment is: családjával Bécsbe ment, ahol cseberből vederbe került: október 6-án felakasztották Latour hadügyminisztert, és kitört a második bécsi forradalom. Így aztán – bár valószínűtlen, hogy a császárváros népe a megmentőként várt magyarok egyik legfontosabb politikusára fenekedett volna – Münchenbe, majd a több magyar konzervatív által is választott Salzburgba ment tovább, végül 1849-őszétől tartósan a bajor fővárosban telepedett le egy másik fontos centralistával, Trefort Ágosttal, és sorra írta azon fontos műveit, melyek nemcsak a magyar, de az újabb kutatások szerint az osztrák (!) politikaelmélet kulcsfigurájává tették őt.
Eötvös az emigrációban Csorba László szerint továbbra is feszült figyelemmel követte a forradalom eseményeit, és
nagyon szurkolt honfitársainak.
Ezért nem csoda, ha erkölcsi kötelességének tartotta, hogy hazatérésével ne várja meg a magyarországi enyhülést. Csengery Antal így írta le hozzáállását:
ha elment, midőn a' dolgok roszul állottak, nem tartá férfihez illőnek visszatérni, mikor egy kissé múlni látszott a' fergeteg
Amikor Széchenyi és Eötvös furcsa 1848-áról beszélgettem Csorba Lászlóval, akkor természetesen felmerült bennem a kérdés: hogyhogy abban a rendkívüli állapotban nem tekintették őket dezertőrnek? Hiszen a politikában megszokhattuk, hogy nem kell ahhoz szabadságharc, hogy a távolságtartókat, a kimaradókat hazaárulóknak bélyegezzék.
A kutató azonban úgy ábrázolja a korszellemet, hogy
a '48-as nemzedékben benne volt a visszavonulás szabadságának lehetősége. Ők nem úgy gondolkoztak, mint a bolsevikok, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van; hogy a hazafiságot csak egyféleképpen lehet megélni.
Ezért Széchenyi, Eötvös – vagy akár a magát a politikából decembertől fokozatosan kivonó Deák Ferenc – hazafiságát nem kérdőjelezték meg. Kossuth Lajos is határozottan elutasította a Madarász László-féle radikális „flamingók” jakobinus hevületét, mely a habozókat is árulóknak tekintette. És ahogy Gángó Gábor írja, Eötvössel kapcsolatban később sem az árulás merült fel vádként, hanem elsősorban az emberi gyengeség. Kossuthnak eszébe sem jut árulást feltételezni Deáknál és Eötvösnél, amikor híres Kasszandra-levélben az 1848. augusztus végi osztrák minisztériumi államiratról írja:
Az egész minisztérium, Te és Eötvös épp úgy mint én, ... indignatióval utasítottuk vissza a jogtalan, a nemzeti öngyilkolást kivánó követelést. Te visszavonultál, Eötvös a vihar elől külföldre vonult; én védelemre határoztam magamat; de a követelt jogfeláldozást egyikünk sem írta alá.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A cikk megírásához nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Csorba László Kossuth-kutatóval folytatott beszélgetésem, Gángó Gábor eszmetörténésznek az „Eötvös József az emigrációban” című könyve, illetve a nemzeti függetlenség kérdésben inspiráló volt az akkor még konzervatív Tamás Gáspár Miklós „Eötvös József: a kelet-nyugati liberális” című fantasztikus esszéje. De mindenkit csak arra tudok biztatni, olvassa többet a '48-asokat, és olvasson többet '48-ról!