A kiegyezés utáni évtizedekben a magyar társadalmi és politikai elit némileg skizofrén módon viszonyult a szabadságharc leveréséhez és az utána következő megtorláshoz. Míg például Ferenc Józsefnek és a Monarchia sok más tisztjének, politikusának többé-kevésbé elfelejtődött az abban játszott szerepe, Julius Jacob von Haynaut a véres elnyomás megszemélyesítőjeként, az aradi vértanúk kivégzésének főbűnöseként egyöntetű megvetésben részesítette a közvélemény.
Az 1786-as születésű császári főtiszt az udvar forradalomspecialistájának számított, a bresciai felkelés kegyetlen leverése – ahol többek között nőket is nyilvánosan megvesszőztetett – után, a magyar szabadságharc utolsó szakaszában került Magyarországra. Néhány győztes csatát követően, a világosi fegyverletétel után pedig teljhatalmú katonai parancsnokká nevezték ki. Itt is megtette, amit vártak tőle (Radetzky nem véletlenül nevezte az udvar borotvájának, amelyet használat után el kell zárni), levezényelte a kivégzéseket és a megtorlást, majd 1850 júliusában a császár menesztette a „zsarnokot”, akitől így Ferenc József „menthette meg” a szenvedő magyar népet.
Haynau szörnyetegi híre bejárta Európát, karikatúrák szereplője, a zsarnoki önkény megtestesítője lett, Londonban meg is kergette néhány munkás egy sörözőben, miután aláírta a vendégkönyvet. „Söprűkkel, ostorokkal üldözőbe vették, s a nagy bajuszú generális, mit volt mit tenni, szaladásnak eredt, ki a kapun, nyomában a fölbőszült, sárral dobálódzó tömeggel” – írta Beöthy Ödön, aki szemtanúja volt az incidensnek.
Azt gondolhatnánk, hogy Haynau még rosszabbul járt volna, ha Magyarországon egy pillanatra is őrség nélkül mer mutatkozni, ehhez képest az idősödő főtiszt éppen itt, Szabolcs vármegyében vásárolt magának 700 holdas birtokot, ahol magányosan élt, a háztartást egy elesett bajtársának két lánya vezette – volt is miről pletykálni a környéken. A véreskezű gyilkos még magyarul is megtanult egy kicsit, főleg néhány cifrább káromkodást, a fűszeres magyar konyhát és a jó tokaji borokat különösen szerette.
Az elmagyarosodott generális Jókai Az új földesúr című regényében is feltűnik. Az író az Utóhangban egy mai szemmel igen meglepő történetet is megoszt róla. „Egy este Haynau tábornagy (a nyugalmazott) magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában jelent meg”, de ennél is cifrább, hogy ezek után a következő kijelentést tette – persze németül: „Mi, magyarok, nem hagyjuk jogainkat elorozni!”
A Haynauról alkotott képet tovább árnyalhatja az is, hogy még 1849 decemberében tette közhírré: tetemes összeggel, 321 879 forinttal alapítványt hoz létre, amelynek kamataiból az éppen véget ért háború rokkantjai segélyben részesüljenek. És nem ám csak a császári oldalon harcolók, az összeget felerészben kellett a császári királyi haderő és a magyar honvédség veteránjai között szétosztani. Az egykori hősöket oly nagy becsben tartó magyar állam később mindössze öt krajcárban állapította meg a szabadságharc volt katonáinak napi segélyét.