Carole Rawcliffe, a Kelet-angliai Egyetem professzora, a középkori orvostudomány szakértője vizsgálja meg a pusztító járvány eredetéről született eddigi elméleteket.
A középkori Angliát többször végigpusztító betegség, amelyet latinul sudor anglicusként emlegettek, először 1485 augusztusában jelent meg a forrásokban. Minden bizonnyal vagy VII. Henrik külföldi zsoldosai, vagy az Északi-tenger kikötőibe érkező skandináv hajósok hurcolták be a szigetországba.
Jóllehet az „izzadós kórról” jóval kevesebbet hallani, mint a pestisjárványokról, ez a betegség is rettenetes pusztítást okozott: egyedül Londonban ezrek haltak meg a megfertőződést követő egy-két napon belül. Az áldozatok többsége életerős férfi volt, sokan pedig fontos pozíciókat töltöttek be, így a kór terjedésére a közvélemény is hamar felfigyelt.
A betegség drámaian gyors lefolyású volt, a tünetek pedig erőteljesen jelentkeztek: magas láz, heves izzadás, kiszáradás, pokoli fejfájás, később a végtagokra és a hasra is átterjedő fájdalom, illetve felgyorsult szívverés. A betegek állapota gyorsan, óráról órára romlott, a legtöbben pedig nem élték túl az első tünetek megjelenése utáni nap végét. A minden alkalommal nyáron kitörő járvány az 1485-ös után még ötször söpört végig Anglián, 1506–1507-ben, 1511-ben, 1517-ben, 1528-ban, végül 1551-ben, majd ugyanolyan váratlanul, ahogy érkezett, az „izzadás” el is tűnt.
A tudósokat mindig nehéz feladat elé állítja, ha ennyi idő távlatából kell beazonosítaniuk egy betegséget, különösen akkor, ha nem kerül elő egyértelműen a kórhoz kapcsolható DNS-maradvány. A kórokozók akár egy-egy járvány között is sokat változhatnak, az akkori orvostudomány pedig teljesen másként értelmezte, írta le a betegségek tüneteit és lefolyását, illetve a fertőzés módját – a mai szemmel zagyvaságnak tűnő szövegek visszafejtése időigényes feladat, és soha nem teljesen egyértelmű.
Így aztán a mai orvosok sem tudják biztosan, mi lehetett az „izzadós kór”. Az áldozatok átlagos életkora és fizikai állapota nagyon hasonló az első világháború végén milliókkal végző spanyolnátháéhoz, az az influenzavírus azonban a légzőszerveket támadta meg. Valószínűbb jelölt a hantavírus egy változata (az úgynevezett „hantavírus pulmonális szindróma” kórokozója), amely a patkányok és egyéb rágcsálók megszáradt, a levegőben porként szálló ürülékén keresztül fertőzhette meg áldozatait, különösen meleg, párás időben. Ellene szól viszont, hogy a feljegyzések szerint az „izzadás” emberről emberre is terjedt, míg a hantavírus szóban forgó változatáról ezt eddig csak egy 1996-os argentin járvány idején figyelték meg.
Felkerült a gyanúsítottak listájára még a hantavírus egy másik változata, a koreai vérzéses láz, illetve a kullancsok által terjesztett krími-kongói vérzéses láz is, de az is elképzelhető, hogy egy még nem ismert és azóta remélhetőleg teljesen eltűnt betegség volt a bűnös.