Az „idők végével” kapcsolatos rögeszme sokkal elterjedtebb jelenség volt a középkorban, mint ahogy eddig gondoltuk – derül ki egy új kutatásból. Ám ahelyett, hogy kaotikus viszonyokat idézett volna elő a társadalomban, a megszállott foglalkozás az apokalipszissel sokkal inkább a társadalmi kohéziót erősítette a vizsgált időszakban.

„Az időszámításunk szerinti 400 és 1000 közötti évszázadokban számos válságjelenséggel, krízissel néztek szembe elődeink: például a Nyugatrómai Birodalom bukásával, az arabok terjeszkedésével, a viking rablóhadjáratokkal  – fejti ki James T. Palmer történész, az Apokalipszis a kora középkorban című kötet szerzője (Cambridge University Press, 2014. november). – Igen érdekes jelenség, hogy miként küzdöttek meg az emberek a világ végéhez kötődő félelmekkel és reményekkel. Lényegében nem másról beszélünk, mint arról, miként dolgozzuk fel azt, hogy a napjaink meg vannak számlálva.”

A St. Andrews-i Egyetem tanára szerint az apokalipszisben való hit igen elterjedtnek számított. „Meglepően kevesen tagadták azt a tanítást, hogy közeleg a világvége, s ez igencsak lázban tartott a világi és egyházi méltóságok közül sokakat, a császároktól a kolostorok lakóiig.”

Palmer ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy minden ellenkező látszat ellenére az apokalipszissel kapcsolatos nézetek egy része egyáltalán nem volt negatív színezetű. „Nem pusztán arról beszélünk, hogy az emberek rettegtek a világvégétől. A keresztények jó része igenis várta az utolsó ítéletet és azt, hogy végre beléphessen a mennyeknek országába. Ehhez semmi mást nem kellett tenniük, mint jó előre felkészülni, és Istennek tetsző életet élni.”

Apokalipszis tegnap és ma

A középkortörténész amellett foglal állást, hogy a világvége-gondolat pozitív következményei közé sorolhatjuk azokat a politikai teóriákat, melyek azt tárgyalták, milyen módon lehetne a társadalmat jobban megszervezni, még mielőtt az emberiségre lesújt az isteni ítélet. „Az apokalipszisről szóló írások hatottak a társadalom három rendjére – a harcosokéra, a dolgozókéra és az imádkozókéra –vonatkozó elképzelésekre, s hangsúlyozták a világ rendjét biztosító császárok és királyok kiemelt szerepét. A vágy, hogy minél több emberhez és néphez eljuttassák a kereszténység üzenetét még az apokalipszis bekövetkezte előtt, vezetett a pápák által a ’világ végső határaira’ indított missziókhoz. Az ehhez hasonló kezdeményezések pedig átrajzolták Európa kulturális és politikai térképét, mivel a kereszténység expanziója révén a világ már egészen másként festett, mint a Római Birodalom idején.”

Mindezeken túl az arra irányuló kísérletek, hogy tisztázzák az utolsó napok lehetséges időpontját és jeleit, az analitikus gondolkodás fejlődését is elősegíthették. „Egyesek attól tartottak, a világ már csak egy bizonyos ideig áll fenn – húzza alá Palmer. – Mások szerint az égi jelenségek, például a nap- és holdfogyatkozások előjelekként értelmezhetők. Ez a fajta felfogás arra indította a gondolkodókat (elsősorban a 8. századi tudós szerzetest, Beda Venerabilist), hogy komoly vizsgálatnak vesse alá az idő és az égbolt természetét, és ezzel megágyazzon a racionalista, a tudományos analízist előrevetítő eszmefuttatásoknak.”

A középkori és a 21. századi gondolkodásmód nyilvánvaló különbözősége ellenére talán több hasonlóságot is felfedezhetünk, mint azt első látásra hinnénk. „Nem vagyunk annyira mások, mi is tartunk a végső perctől – állítja a történész. – Az apokalipszis-képzet nem csupán a szektákra és a fanatikusokra korlátozódik. Ugyanúgy működik, mint a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmak: az embereket arra sarkallhatja, hogy viselkedésükkel alkalmazkodjanak a jövőhöz, de ne szorongjanak miatta folyamatosan. Az apokaliptikus nyelvezet a híradók tudósításaiba is mélyen beivódott.

Mindig is az utolsó idők árnyékában éltünk. A múltbéli apokaliptikus vészharangok feltérképezése sokat elárul arról, társadalmaink miként birkóznak meg a bizonytalan jövőképpel.”