1915. április 22-én új szakaszba lépett a hadviselés: nagy tételben vetettek be harci gázokat a német csapatok a szemben álló antant ellen. A közhiedelemmel ellentétben nem ez volt az első vegyifegyveres támadás, sőt, az ilyen fegyverek bevetését addigra nemzetközi egyezmények tiltották. Ugyanaz a német tudós fejlesztette ki a második yperni csatában bevetett klórgázt (amit kifejezetten jó megoldásnak tartott), mint az első gázálarcokat.
Bár a rengeteg áldozat és a következmények miatt a közvélemény az yperni gáztámadást tekinti az első vegyifegyver-bevetésnek, valójában nem ez volt az első alkalom. Pont az előzményekből tanulva sikerült brutális hatást elérni ennél a csatánál.
A vegyi fegyverek története az ókorig nyúlik vissza, de az első világháborúban sem az ypern-i csata volt az első, sőt, nem is a németek voltak az elsők, akik bevetették: 1914. augusztusában a franciák irritáló, nem halálos könnygázzal (brómecetsav-etilészterrel) töltöttek meg 26 milliméteres gránátokat. Nem túl sokkal (19 köbcenti gránátonként), így a német csapatok észre sem vették a vegyi fegyver bevetését. Mivel a bróm ritka volt, az aktív összetevőt később klóracetonra cserélték. 1914 októberében a német csapatok szintén kémiai, irritáló anyagokkal töltött lövedékeket vetettek be a brit csapatok ellen Neuve Chapelle-nél, a koncentráció megint olyan alacsony volt, hogy nem vették észre a hatást a túloldalon.
Ekkor már rég érvényben volt az 1899-es hágai egyezmény, amely tiltotta a fulladást vagy mérgezést okozó gázok bevetését, azonban egyik fél sem érezte úgy, hogy megsértették volna a nemzetközi jogot.
Tartályokból szélnek eresztett gázzal is próbálkoztak már korábban is: 1915. január 31-én a német csapatok az oroszok ellen próbálták ki ezt a módszert, de a hideg miatt a hordóban lévő folyadék gázzá alakulás helyett megfagyott a tartályokban. Aztán eljött
A korábbi kudarcok miatt ezt a támadást alaposan előkészítették: a parancsnokok tíz napig vártak erre a pillanatra, a megfelelő széljárásra. A front már állóháborúvá alakult, amire senki sem készült, jó lett volna megtörni a vonalakat. A német hadsereg katonái eddigre 5730 hordóban 168 tonna klórt hordtak közvetlenül a frontvonalak elé a közeli Langemark-Poelkapelle-ből.
A hordókat egyenként, kézzel nyitották ki, a gáz felszabadult, szürkés-zöldes-sárgás felhőt alkotott, a célzást pedig egyszerűen a szél oldotta meg. A méreg a korabeli beszámolók alapján 18 óra 20-kor elérte a francia gyarmati csapatokat, akik fejvesztve menekültek a sáncaikból, hét kilométeres szabad utat hagyva az ellenségnek.
A támadásban a ma elérhető adatok szerint körülbelül hatezren haltak meg, a legtöbben tíz percen belül. Főleg fulladástól és a szövetek sérülésétől a tüdőben. Rengetegen megvakultak, kifolyt a szemük.
A gáz kiengedése azonban nemcsak az ellenségnek fájt: bár sokan kaptak légzésvédőt, ami kisebb koncentrációban megkötötte a klórt, tökéletes védelem hiányában sokan megsérültek, meghaltak a német katonák közül is a műveletben.
A front pedig hiába nyílt meg: a németek sem készültek fel rá, hogy ilyen erős hatása lesz a vegyi támadásnak. Ugyan elkezdtek benyomulni a szabadon hagyott árkokba, ott viszont megült a levegőnél nehezebb klórgáz, ezért ugyanúgy nem tudtak megmaradni ott, mint az ellenség. Nem is készültek ekkora csapaterővel, az egészet inkább csak tesztnek szánták, így a kanadai csapatoknak a franciákkal közösen sikerült visszafoglalni az állásaikat, ráadásul jó közel ásták be magukat a németekhez, így már nem lehetett hatékony egy újabb gáztámadás.
A második ypres-i csatában (1915. április 22. - május 25.) a németek még háromszor vetettek be gázt. Áprlis 24-én a kanadai csapatok ellen, május másodikán és ötödikén a britek ellen. Utóbbi támadásban 90 katona halt meg mérgezésben, még a lövészárkokban, 207-en jutottak távolabb a vonalaktól, közülük 46-an egyből utána meghaltak, 12-en pedig még sokáig szenvedtek.
Ypres elég durva csomópontja volt az akkori hadviselésnek: 1917. július 12-én itt vetették be először a bőrgyulladást, tüdőroncsolást és vakságot okozó mustárgázt is. Ha ez nem lenne elég, itt próbálták ki először 1915 júliusában az első lángszórókat is.
A történeti leírásból az is látszik, hogy a szemben álló felek először nem halálos gázokban gondolkoztak. Az áttörést egy német kémikus, Fritz Haber hozta el: ő személyesen ott volt az ypres-i csatában, hogy felügyelje az általa javasolt klórgáz bevetését.
Haber megítélése nem egyszerű: nemcsak a mérges gáz bevetésében segédkezett, hanem a védekezésül szolgáló gázmaszkok kifejlesztésében is. Teljesen értelmetlennek tűnhet a tette, saját nyilatkozata azonban talán kicsit segít megérteni az egyébként a háború után a nitrogén műtrágyaként való alkalmazása miatt (amely jobb mezőgazdaságot hozott, így milliókat mentett meg az éhezéstől) 1919-ben Nobel-díjjal jutalmazott tudóst. Haber szerint
a klórgáz humánus megoldás, mert a katonák láthatták, hogy jön a felhő, elmenekülhettek, ezzel pedig rövidülhetett a háború.
Úgy gondolta, a mérges gázok nem embertelenek, hiszen a halál az halál, mindegy, mi váltja ki.
Otto Peterson parancsnoksága és Haber tanácsadása mellett két speciális csapatot is létrehoztak a császári Németországban, amelyek kifejezetten a gáztámadásokra specializálódtak. A katonák mellett kémikusokból, fizikusokból és más tudósokból álló csapatban szolgált egyébként több későbbi Nobel-díjas is: James Franck, Gustav Hertz, és Otto Hahn.
Az ypres-i csata előtt pedig Haber már megvizsgálta azokat a jelentéseket, amik szerint a franciák terpentint vetettek be a német csapatok ellen. A francia csapatokat a szintén Nobel-díjas kémikus, Victor Grignard segítette – így az első világháború gáztámadásai gyakorlatilag a kémikusok csatái voltak. Nem csoda, hogy Haber úgy gondolta,
békében a tudós a világhoz tartozik, háborúban viszont az országához.
Haber egyébként századosi rangot kapott a császártól, ami nagyon ritka volt a tudósok között. A háború után a gázok különböző törvényeinek felismeréséért (például, hogy kis koncentrációban hosszú ideig ugyanolyan veszélyesek, mint nagy koncentrációban rövid ideig) és Nobel-díjáért tisztelték. Az intézetében (Deutsche Gesellschaft für Schädlingsbekämpfung) dolgozó tudósok az 1920-as években kifejlesztették a cianid gázt, a Zyklont, amit aztán rovarirtóként használtak, új összetevőjű, azonos nevű termékként pedig később Zyklon B néven dobták piacra. Ezt használták a németek a második világháborúban a koncentrációs táborok gázkamráiban.