Érkezett egy levél 1725-ben a Rákóczi-szabadságharc egy Oroszországba szakadt lovastisztjétől, aki azt a szenzációs hírt közölte az otthoniakkal, hogy a Kaukázusnál áll még az ott élő pogány magyarok királyának ősi vára, amit Magyarinak hívnak. A kaukázusi magyarság megtalálására ezután expedíciók sora indult, hogy megszoríthassák az odaképzelt 7 millió, ma is magyarul beszélő ember képzeletbeli kezét. Az őshazakeresés fantasztikus ága az Országos Széchényi Könyvtárban.
Az OSZK most nyíló kiállítása egy eléggé elfeledett kérdéskörről szól, pedig a 19. században óriási érdeklődés övezte a „Kaukázus-vitát”. Tucatnál is több expedíció indult a térségbe az ősmagyar töredékek és ősi magyar városok reményében. A kaukázusi őshaza témája a nyomtatott sajtón keresztül annyira beette magát a magyar közvéleménybe, hogy Herman Ottó szerint még a számadó parasztok is erről beszéltek, a „mesebeli aranyország föltámadását” vélték a kaukázusi magyarok hallatán.
A Caucasiai hegyek környékében 300 mértföldnyi kiterjedésre, több mint hét millió ember, a Mohamedánusokkal, Persákkal, Mógolokkal és más nemzetekkel keverve, magyarúl beszél
– írta egy folyóiratunk 1825-ben is, Turkoly Sámuel sokszor hamisítani is próbált levele után éppen egy évszázaddal.
Az ősmagyar városnak hitt Magyari vára Vörösmartyt is megihlette, ebből született a Magyarvár című epikus költemény. Egyébként tényleg létezett a Kuma folyó partján egy Madzsar nevű város, az akkoriak csak abban tévedtek, hogy a név a magyar népre utalna. Az akkor örmény lakosságú város neve örményül a must szóra megy vissza, a krími tatárok pedig a szekeret hívták hasonlóképpen – fejtegette nekünk Kránitz Péter, a kiállítás történész kurátora. (Madzsari romjai ma Bugyonnovszkban vannak, a város 1995-ben egy tragédiáról híresült el: 147 ember halt meg egy kórház elleni terrormerényletben.)
Szintén táplálta a félreértéseket, hogy a közelben volt egy, a magyar fordításokban Hunságnak nevezett terület, Dagesztánban pedig még élt egy avar nevű nép, amelyről rögtön azt képzelték, hogy a honfoglalás kapcsán is ismert, hajdan erős és hatalmas nomádok leszármazottai.
A Kaukázus az 1800-as években egyértelműen felkerült a magyarság mentális térképére, és fontos helye lett a történeti tudatban. Tanulmányok, monográfiák, kaukázusi–magyar szótárak jelentek meg, bár ezek komoly kritikákat is kaptak a rivális elméleti talajon álló őshazakutatóktól. Ez az az időszak, amikor szinte minden ráérő nemesnek megvolt a saját őstörténeti ideája, és mivel sokan értek rá, a fantáziadús víziók a mai nagyipari nemzeti mítoszgyártáshoz képest is burjánoztak.
Legnagyobb hatása az egyben a legtöbb gúnyolódást kiváltó századvégi expedícióknak volt. Zichy Jenő az 1890-es években három ilyet is vezetett a Kaukázus környékére. Bár ennek néprajzos tagjai is voltak, a kaland valódi tudományos kutatás helyett inkább az utazgatásról és a mulatságokról szólt. Megmaradtak a nagyon egyszerű szófejtéseknél és az egyébként is össznépi hobbiként űzött naiv etimologizálásnál, így azonosították a legkülönbözőbb tájakat a magyarok ősi szálláshelyeivel.
A mindenhová magyar helyneveket és nemesi családokat fantáziáló Zichy természetesen saját famíliájának is nyomára akadt. Az őt vendégül látó Cicianov grúz hercegi család neki csak Zicsijanov volt, és mi mást, mint a Zichyk kaukázusi ősi gyökereit bizonyította. Eredeti grúz nevükkel nem foglalkozott, pedig azt nem is kellett volna magyarosítani: ők voltak a Cicisvilik.
Zichyt a magyar élclapok nagyjából úgy cikizték, mint mostanában a nővé vált Petőfit Barguzinban újra és újra meglelő áltudományos felfedezőket.
Kisült végre, hogy ha az elődöket meg nem is találta, utódot annál többet hagyott hátra
– gúnyolódtak a nagy nőcsábász hírében álló szabadelvű képviselőn.
Bár tudományosan komolytalan volt, a Zichy-expedícióknak anyagi értelemben voltak eredményei – mondta Kránitz az Újkoron a vele készült interjúban. Nyakra-főre vásárolták fel a magyar őstörténet szempontjából fontosnak hitt tárgyakat, annyira, hogy a hazahozott festmények és műtárgyak (kancsók, keresztek, fegyverek, viseletek) alapozták meg a Néprajzi Múzeum nagy Kaukázus-anyagát.
A július közepéig látogatható OSZK-kiállításon ezekből is sok minden látható, a „kaukázusi atyafiakról” szóló cikkekkel, térképekkel, festményekkel és fényképekkel együtt. Ezek a források egyébként, mivel ilyen intenzív Kaukázus-kutatás ekkoriban alig volt még máshol Európában, néprajzi szempontból is értékes anyagot jelentenek, a rájuk rakódott értelmezésektől függetlenül – mesélte az Indexnek Kránitz Péter.
Bár az itt bemutatott feldolgozások zöme teljesen tudománytalannak számít, a széles körű érdeklődésből komolyabb kutatások is kinőttek. A nyelvészetben Munkácsi Bernát próbálta először kimutatni finnugor szavak kaukázusi eredetét, igaz, a sok bírálat után a tervezett második kötetet inkább már meg sem írta.
A kaukázusi nyelvekből eredő közös szavaink azóta sem nagyon szaporodtak, de attól még nyelvészeti alapon érdemi elméletek is születtek a honfoglalás előtti észak-kaukázusi magyar jelenlétről – igaz, mostanában mintha ezeknek is inkább leáldozóban lenne. A turkológus Róna-Tas András is idehelyezte például az általa feltételezett Don–kubáni őshazát, feltevésétől azonban az újabb régészeti feltárások egyre távolabb visznek. A sokszor a Kaukázusba képzelt szavárd magyarok létéről és földrajzáról is sok kétség merült fel, így könnyen lehet, hogy a téma lassan a szkíta–hun–pártus mitológiába csúszik vissza, újabban éppen azeri támogatással. A 7 millió kaukázusi magyar mostani állás szerint örökre ott marad a sosemvolt Elborulsz alatt.