Egy évszázada süllyedt el a Lusitania nevű angol utasszállító hajó, majdnem ezerkétszáz ember halálát okozva. Kora egyik leggyorsabb hajója volt, de manapság inkább a süllyedése rejtélyes körülményei miatt találkozni a nevével. A német tengeralattjáró-háború okozta a vesztét, bár a támadók szerint jogos volt a hadihajóként is bevethető, talán fegyvereket is csempésző óceánjáró elpusztítása. Bár az USA nem közvetlenül emiatt üzent hadat, a katasztrófát alaposan kiaknázta a háborús propaganda.
A tragédia rengeteg áldozatot követelt, de a média a gyász után a túlélőkről sem feledkezett meg, és ahogy az lenni szokott, a Lusitania esetében is összeállítható a katasztrófáról véletlenül lemaradók szerencsés listája.
Az utazásra jegyet váltott, de a hajóról végül lemaradók között több akkori híresség is található. Egyikőjük, egy William Morris nevű német-amerikai üzletember, az évtized nagy véletlen túlélője: nemcsak a Lusitaniára, de a Titanicra szóló jegyét is az utolsó pillanatban mondta le.
A Lusitania 1915. május 7-én, alig három évvel a Titanic katasztrófája után süllyedt el. A két eset közti legnagyobb különbség, hogy ekkor már javában zajlott az első világháború, így a Lusitania nem jéghegy, hanem a német U-20 tengeralattjáró áldozatává vált. Az Amerikából Angliába tartó óceánjáró Írország közelében süllyedt el. A katasztrófát csak 761-en élték túl, az utasok és a személyzet 1198 tagja veszett oda.
A hajó hivatalos neve RMS Lusitania volt, ami arra utal, hogy Királyi Postahajóként (Royal Mail Ship) is számítottak rá. 1906-ban állt szolgálatba, és rövid ideig a világ legnagyobb óceánjárójának számított a maga 240×25 méteres, több mint 44 ezer tonnás méretével. Óránként 46 kilométeres átlagsebességgel haladt, de képes volt elérni a 49,4 kilométer per órát is. Ezzel az első hajó volt, amely öt napon belül szelte át az Atlanti-óceánt. Négy alkalommal el is nyerte a leggyorsabbnak járó Kék Szalagot. Először 1907-ben, egy német hajótól hódította el a címet, ami akkoriban elég jó reklámnak számított. A hajó elegáns belső kialakítása és fényűző luxusa is részben ennek a nemzetközi versengésnek volt köszönhető.
Nyolcéves szolgálata alatt a Lusitania 202-szer tette meg a Liverpool-New York távolságot. Az utolsó útjára 1915. május 1-én indult New Yorkból.
Mikor a Lusitania útra kelt, a háború már majdnem tíz hónapja tartott. A németek nem voltak képesek elérni a korábban remélt gyors áttörést, ezért 1915 februárjában korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdettek. Eszerint figyelmeztetés nélkül lőhették ki a háborús zónának nyilvánított ellenséges vizeken haladó hajókat. (Persze nem előzmény nélkül: a britek már 1914-től blokád alá vonták a német partokat.) A washingtoni német nagykövetség újsághirdetésben figyelmeztette is az utasokat, hogy a Brit-szigetek körüli vizek háborús zónának számítanak, és
a brit és a britekkel szövetséges államok zászlaja alatt hajózó hajók ki vannak téve a pusztulás veszélyének.
A Lusitania veszélyeztetettségét az is növelte, hogy több volt egyszerű óceánjárónál: szükség esetén hadihajóként is bevethető lett volna. A gyártását és működtetését a brit haditengerészet fizette, cserébe úgy alakították ki, hogy komoly tűzerővel lehessen felszerelni. Ez végül sosem történt meg, de az ilyen potenciális segédcirkálókat a németek fenyegetőnek ítélték, ezért háborús célpontnak tekintették.
Emiatt a kialakítás miatt az eredeti tervekhez képest három méterrel szélesebbre építették a Lusitaniát, hogy növeljék a stabilitását. Ugyanakkor még ezzel együtt is kifejezetten karcsúnak számított, ezért is kapta a Tengeri agár becenevet.
A Lusitaniát elsüllyesztő U-20 egyébként nem tartozott a legsikeresebb német tengeralattjárók közé. Bő másfél éves működése alatt 37 hajót süllyesztett el, és további kettőt sebesített meg, mielőtt 1916 novemberében egy motorhiba után Dánia partjainál volt kénytelen kikötni. Másnap a legénység harcképtelenné tette, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére, de csak 1925-ben pusztította el a dán haditengerészet.
A hajó éppen Írország mellett haladt, amikor az U-20 tengeralattjáró rátámadt. Az orrán érte a torpedó, amitől a keskeny hajó rögtön meredeken balra dőlt. A jobboldali mentőcsónakokat ezért már nem lehetett leengedni, így minden utas balra tömörült. Ettől a hajó még jobban megdőlt, és a baloldali csónakok eltávolodtak a hajótesttől. Amelyikbe mégis sikerült beszállni, az még a levegőben felborult, majd ráesett a vízbe hulló utasaira. Közben kitört a fedélzeten a pánik, a tolakodó utasok több társukat halálra taposták. A süllyedés szokatlanul gyorsan, alig 18 perc alatt lezajlott. Emiatt a mentésre is sokkal kevesebb idő jutott, hiába duplázták a Titanic süllyedése után 44-re a mentőcsónakok számát.
Az áldozatok nagy részét másnap reggel vetette partra a víz. A testek összegyűjtésében a helyi ír halászok segítettek, amit ma egy emlékmű örökít meg Cobh városában. 92 megtalált holttestet Írországban temettek tömegsírba, az amerikai áldozatokat pedig hazaszállították az Egyesült Államokba.
Az eset nagy nemzetközi felháborodást váltott ki, és tovább fokozta a nyugat németellenes hangulatát. Az álláspontok meglehetősen távol álltak: a britek háborús bűnt kiáltottak, a németek jogos hadműveletről beszéltek, az USA pedig kivárt és bocsánatkérésre szólított fel.
A britek nem a hajó elsüllyesztését kérték számon a németeken (hiszen háború volt), hanem azt, hogy nem adtak lehetőséget az utasoknak, hogy mentőcsónakba szálljanak, és még a támadás előtt elhagyják a hajót – mint ahogy ugyanez a tengeralattjáró az Earl of Lathom nevű hajó esetében tette, mindössze két nappal korábban.
Az akkoriban érvényben lévő szabályozás szerint a tengeralattjárónak felszínre kellett volna jönnie, hogy figyelmeztesse a célba vett hajót, és szabad utat adjon a fedélzeten tartózkodó civileknek. Ezt a szabályt azonban már a britek is megszegték, amikor utasították a teher és utasszállító hajóikat, hogy azonnal zúzzák szét a kisebb testű tengeralattjárókat, ha azok a felszínre jönnek. (Erre végül egyszer került csak sor, amikor 1918-ban a Titanic testvérhajója, az Olympic süllyesztette el az U-103-at.)
Természetesen a vadabb összeesküvés-elméletek is menetrendszerűen felbukkantak a Lusitania körül. A legkomolyabb szerint a brit kormány direkt hagyta elsüllyeszteni a hajót, hogy behúzza az Egyesült Államokat a háborúba. Az elmélet szerint a britek
A németek három fő érvvel védték a támadást:
A harmadik német érv – és a Lusitaniával történtek pontosabb megértése – szempontjából fontos körülmény, hogy a túlélők szerint a torpedó becsapódása által okozott robbanást rövidesen egy újabb követte. Az első találgatások szerint egy második torpedó lehetett a felelős, de ezt az U-20 hajónaplója cáfolta. A robbanás így a kazánban keletkezhetett, vagy pedig robbanékony rakomány volt a hajón.
A németek szerint a Lusitania titokban hadi utánpótlást szállított az USA-ból Nagy-Britanniába, a civil utasokat pedig a két nyugati szövetséges ürügyként használta fel. Az máig nem teljesen tisztázott, mennyire volt a vád megalapozott, vagyis titkolt-e valamit az akkori brit vezetés. Azt tudjuk, hogy a hajó szállított töltényeket, de ezek könnyű lőszerek voltak, nem számítottak háborús szállítmánynak, és ilyesmi évek óta megtalálható volt a Lusitania rakományában (bár a közvélemény tudta nélkül).
Gregg Bemis, aki 1982 óta a hajó maradékának egyedüli tulajdonosa, 2008-ban szervezett egy expedíciót, amely a Lusitania olyan részén talált muníciót, ahol elvileg nem is tároltak rakományt. Az akkori eredmények alapján felmerült, hogy lehet alapja a csempészvádnak.
Egy 2012-es kísérletsorozat tesztelte a második robbanás forgatókönyveit. A kutatók megvizsgálták a roncsot, számítógéppel modellezték a lehetőségeket, és laboratóriumban reprodukálták a különböző feltételezéseket. Arra jutottak, hogy a robbanás a hajó egyik kazánjában történt, és minden más lehetőség másféle robbanást eredményezett volna, mint ami a nyomok és a túlélők beszámolói alapján a Lusitanián történt. Azt is megállapították, hogy a szokatlanul gyors süllyedést sem a második sérülés okozta.
Ez a kutatás alapos bizonyítékot szolgáltat arra, hogy nem létezett eltitkolt rakomány, egy tavaly májusban előkerült dokumentum ugyanakkor arra utal, hogy mégiscsak lehetett oka a brit kormánynak a titkolózásra. A dokumentum szerint 1982-ben
Az mindenesetre tény, hogy a brit háborús propaganda erőteljesen ráfeküdt a Lusitania elsüllyedését követő közfelháborodás-hullámra, és az eset az amerikai közhangulatot is háborúra hangolta. Nagy-Britanniát és Írországot elárasztották a hajó megbosszulására buzdító sorozási plakátok. Született olyan történet is, amely szerint egyes német iskolák szünnapot adtak a gyerekeknek, hogy megünnepelhessék a Lusitania elsüllyesztését, de az U-20 legénységének kitüntetéséről is keringtek hasonlóan alaptalan sztorik, amelyek a németek démonizálását voltak hivatottak elősegíteni.
Bár a katasztrófában 128 amerikai is odaveszett, és a britek nagyon szerették volna, Woodrow Wilson amerikai elnök ekkor még nem lépett hadba. Az Egyesült Államok és Németország közötti viszony kiéleződésében azonban fontos szerepe volt a Lusitania elsüllyesztésének, és a német tengeralattjáró-stratégia folytatása vezetett végül odáig, hogy 1917. április 6-án hadat üzentek a központi hatalmaknak.
A hadba lépés közvetlenebb előzménye a Zimmermann-távirat volt, amelyben a német külügyminiszter utasította a mexikói német nagykövetet, hogy ha az Egyesült Államok hadba lépne, környékezze meg a mexikói kormányt egy szövetségesi ajánlattal. Eszerint a németek támogatták volna az USA elleni mexikói csapást, ők pedig cserébe megtarthatták volna Texas, Új-Mexikó és Arizona államot. Az egyezmény része lett volna még, hogy Mexikó közvetít a német-japán szövetség kiépülésében.
A 1917. januári titkosított táviratot a brit hírszerzés elfogta, megfejtette, majd átadta az USA-nak. A provokatív tengeralattjáró-háború és a német agresszió bizonyítéka pedig együttesen már arra kényszerítette a békepárti üzenettel éppen újraválasztott Wilsont, hogy újraértékelje a helyzetet.