A második világháború után a nagyhatalmak újabb háborútól való félelmükben katonai szövetségeket kötöttek Európában. Az USA érdekszférája maradt Nyugat-Európa a NATO megalakításával, amibe a Szovjetunió is kérte felvételét, hiába. A keleti blokkot viszont megtartotta és megerősítette Moszkva, az ehhez használt, formálisan az európai béke érdekében aláírt paktum értelmében viszont többször katonai erővel avatkozott saját tagállamai életébe. Hatvan éve, 1955. május 14-én írták alá az 1956-os budapesti és 1968-os prágai beavatkozás legitimáló Varsói Szerződést. Majdnem Varsót is lerohanták vele, és volt olyan terv, ami Németországot atomsivataggá változtatta volna.
4. cikk. Ha valamely állam vagy valamely államcsoport Európában fegyveres támadást intéz a Szerződésben résztvevő egy vagy több állam ellen, [...] minden szükségesnek mutatkozó eszközzel, a fegyveres erő alkalmazását beleértve, azonnali segítséget nyújt a megtámadott államnak vagy államoknak.
A fenti idézet a hatvan évvel ezelőtt, 1955. május 14-én az akkori Magyar Népköztársaság, Albán Népköztársaság, Bolgár Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Román Népköztársaság, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság által aláírt Varsói Szerződésből, illetve, magyar nevén (bár eredetileg, az aláírt példányok között ilyen nyelvű nincs) a „Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási Szerződésből” származik. A 4. cikk alapján jöttek be 1956-ban az oroszok leverni a magyar forradalmat.
De miért írtunk alá valamit, aminek azért sejthetően ilyesmi volt a vége? Valójában sok választásunk nem volt, Magyarország akkora már egy kivérzett, apró hal volt a világpolitikában, ahol az alakulgató szuperhatalmak rángatták egymás bajszát, hogy aztán katonai szövetségekbe tömörülve évtizedekre megszilárdítsák a kétpólusú világrendet, amiben jó lehet majd készülni a megelőző atomcsapásokra.
Ez valószínűleg mindenkinek megvan a történelemórákról, de nem árt felidézni: a II. világháború végén már látszott valami az új helyzetből. A Szovjetunió és az USA közös erővel kényszerítette kapitulációra a Harmadik Birodalmat, majd versenyt futottak Berlinért, és két részre osztották, az országgal együtt.
1954-ben a Szovjetunió hivatalosa indoklása szerint a „a német militarizáció visszaállításától” való félelmében kérte felvételét a NATO-ba (Észak-atlanti Szerződés Szervezete), az USA által vezetett, nyugat-európai országokat tömörítő katonai szövetségbe. Eddigre már végbement az úgynevezettet denacifikáció, a Harmadik Birodalomhoz köthető emberek eltávolítása a hatalom közeléből, megalakult a nyugat-német titkosügynökség, az Organisation Gehlen (több száz ex-nácival soraiban).
A Szovjetunió újra felvételt kér a NATO-ba az 1954-es Berlini Konferencián, ahol a szovjet külügyminiszter, Molotov úgy nyilatkozott, újra egyesíteni kellene Németországot, és választásokat tartani, de ezt az USA, Anglia és Franciaország külügyminiszterei megtagadták.
Moszkva még egyszer megpróbálkozott a tagfelvétellel, de azt megint elutasították a fenti országok. A NATO első főtitkára, Hastings Ismay azt nyilatkozta, hogy
a NATO-nak addig kell nőnie, amíg az egész szabad világ egyetlen ernyő alá nem kerül.
Viszont ellenezte [PDF] a Szovjetunió felvételét, mert az szerinte olyan volt,
mintha egy betörő szeretne belépni a rendőrséghez.
A fordulópontot 1954. október 23-a hozta el: kilenc évvel azután, hogy véget ért a II. világháború, a felosztott ország nyugathoz tartozó felét, a Német Szövetségi Köztársaságot szépen fokozatosan beléptették a NATO-ba.
A válaszra sem kellett sokáig várni: 1955. május 14-én a Szovjetunió és az első bekezdésekben felsorolt hét másik, megszállása alatt lévő ország aláírta a Varsói Szerződést, amelyben, sűrűn hivatkozva az ENSZ alapító okiratának mindenféle cikkelyeire „megerősítették vágyukat egy olyan rendszer létrehozására, ami a résztvevő európai országok politikai és társadalmi rendszerétől függetlenül garantálja az összeurópai biztonságot”.
A szerződést aláírni magyar részről a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Hegedűs Andrást, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökét küldte. Természetesen a szerződést nem lehetett nem aláírni, akkoriban az országban bábkormány uralkodott, és szovjet csapatok állomásoztak a határainkon belül.
Papíron persze mindez szépen hangzik, azonban akárcsak, ahogy a NATO egy elrettentő katonai szervezet, a varsói szerződés országait sem véletlenül pakolták szövetségbe: „az újra felfegyverzett Nyugat-Németország [...] NATO-ba integrálása növeli egy újabb háború lehetőségét, veszélyezteti a békeszerető országok biztonságát, [...] ezért nekik is meg kell tenniük a szükséges lépésüket védelmükért, biztonságukért”. Szép kis játékelméleti játszma (ami ma is folytatódik, most épp Ukrajna NATO-tagságával).
Nem túl nagy meglepetés, hogy bár Németország feldarabolása papíron az újabb háború elkerüléséről szólt, a NATO nyugatot, a Szovjetunió pedig keletet fegyverezte fel újra. Gyakorlatilag valahol itt kezdődött az aztán az atombombákban kicsúcsosodó fegyverkezési verseny.
A Szovjetunió persze nemcsak a világbékéért munkálkodott a Varsói Szerződéssel: a Brezsnyev-doktrína jogi alapját a is ez a szerződés adta: mivel kimondta, hogy a tagoknak akár fegyveresen is segíteniük kell egymást a külső erőkkel szemben, tökéletes lehetőség volt a szovjetek által megszállt keleti blokk egyben tartására.
Mivel a nagyhatalmak 1955-ben megállapodtak Ausztria semlegességéről is, a szovjet katonáknak ki kellett volna vonulniuk Magyarország és Románia területéről is. A Szovjetunió (és azóta Oroszország) azonban szerette, ha a közvetlen határai előtt még van valami szövetséges, ami védelmet nyújthat, így nem igazán akartak kivonulni az országokból. Erre tökéletes volt az addigi kétoldalú szerződéseket felváltó Varsói Szerződés, létrejött a keleti blokk, ezzel meg a kettéosztott világrend. Innen jön egyébként a „harmadik világ” kifejezés: mindazokat az országokat jelenti, akik nem tartoztak sem az USA, sem a Szovjetunió szövetségi rendszerébe.
az ENSZ Alapokmányának célkitűzéseit és elveit követve, a barátság, az együttműködés és a kölcsönös segélynyújtás további megszilárdításának és fejlesztésének érdekében, az államok függetlensége és szuverenitása tiszteletben tartásának, valamint a belügyeikbe való be nem avatkozásnak elveivel összhangban
– szólt a preambulum a szerződésben, de ez megint csak a papírforma volt: az okmány elméletben lehetőséget nyújtott arra, hogy a felek katonai beavatkozással segítség egymást, ha valahol veszélybe kerülne a nagy Oroszország kovácsolta frigy. Ellenben a preambulummal, mindjárt a második cikkely így fogalmazott: „A Szerződő Felek kijelentik, hogy az őszinte együttműködés szellemében készek részt venni minden nemzetközi akcióban, amelynek célja a nemzetközi béke és biztonság biztosítása és minden erejüket e célok megvalósítására fordítják” – a béke pedig elég elvont fogalom, könnyű megzavarni, a biztonságot sosem árt fenntartani.
Magyarország gyorsan megtanulta, mit jelent ez a pár sor a gyakorlatban: 1956-ban a forradalom leverésére az itt állomásozó csapatokon kívül a Szovjetunió kívülről is csapatokat irányított az országba a felkelés leverésére. A Varsói Szerződés szerint papíron ezzel minden rendben volt.
Nem is csoda, hogy az 1956-os követelések közül az egyik az volt, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből és nyilvánítsa ki semlegességét – a hír hamar a szovjet újságok címlapjára került, jó kis casus bellit adott a beavatkozásra.
A megszálló katonáknak egyébként azt mondták, nácik ellen fognak harcolni.
A történelem durva fricskája, hogy ugyanígy a Varsói Szerződés értelmében volt köteles a Magyar Népköztársaság – Bulgáriával, Lengyelországgal és Kelet-Németországgal együtt – bevonulni Csehszlovákiába 1968. augusztus 20-21-e éjjelén. Románia és Albánia megtagadta a részvételt.
A szovjet invázió Alexander Dubček prágai tavaszának megállítására szolgált: meg akarták akadályozni a politikai reformokat. A politikusok békét sürgettek, az utcákon azonban folyt a passzív ellenállás, a településeket jelző táblákat eltávolították vagy átfestették, csak a Moszkva felé mutatókat hagyták meg. Sok falu Dubcek és Svobodára nevezte át magát, hogy a megtévesszék a megszállókat.
A Duna kódnevű műveletben nagyjából 500 ezer csapatatot vetettek be az ország területén. A hadműveletben 500 cseh és szlovák sebesült meg, 108 meghalt. A beavatkozás az SZU szempontjából sikeres volt, megállította a liberalizációt, reformokat, és megerősítette a Csehszlovák Kommunista Párt (KSČ) konzervatív szárnyának uralmát. Sosem derült ki, pontosan miért vonultak be a csapatok.
A szerződés egyik utolsó alkalmazása szintén elég fekete humorba illő jelenet lehetett volna a történelemben, de aztán csak fenyegetés maradt. 1989. augusztus 19-én éjfélkor, amikor Jaruzelski elnök az ellenzéki Szolidaritás jelöltjét bízta meg kormányalakítással, a román külügy bekérette a bukaresti lengyel nagykövetet, és közölték vele Ceausescu üzenetét: a fenyegetés szerint rendkívül komoly helyzetet teremtett, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt lemondott addigi kizárólagos hatalmáról, ez ellentétes a szocializmus tudományos, forradalmi építésének az elvével és egyedül a legreakciósabb imperialista körök érdekeit szolgálja.
A Szolidaritás beemelése a kormányba nem tekinthető a lengyelek kizárólagos belügyének, mert az minden szocialista országot érintő ügy, komoly csapás és jelentős veszély a Varsói Szerződésre, egyben jelentős támogatás a NATO számára.
Ceaușescu még aznap éjjel katonai beavatkozásra szólította fel a Varsói Szerződés tagjait, ezzel próbálta elkerülni az országában kitörni készülő forradalmat. Az a Ceaușescu, aki nem volt hajlandó csatlakozni 1968-ban a prágai tavaszt leverő Varsói Szerződés-csapatokhoz, 1989-ben az élére állt volna egy hasonló katonai beavatkozásnak a reformokat bevezető országok ellen.
Románia véleménye – nem először a történelemben – többszörösen 180 fokos fordulatot vett, Magyarországgal szemben is hasonlóan gondolkodtak már ekkor: vagy Nagy Imre újratemetésén, vagy a Romániából elszökött menekültekkel zsúfolt táborok valamelyikében olyan provokációt kell szervezni, ami alapot adhat a szocializmus útjáról letért Magyarországon a Varsói Szerződés beavatkozására.
A nem megvalósult, Varsói Szerződés szellemében született tervek közül azonban nem Ceaușescu fenyegetőzése volt a legdurvább, hanem a „Hét Nap alatt a Rajnáig” című titkos katonai szimuláció, amit még 1979-ben dolgoztak ki a szerződés országai. A keleti blokkal együtt hétnapos nukleáris háborúban nyerhettek volna a szovjetek az európai hadszíntéren.
Erről egy részletes térkép is fennmaradt, amin egyrészt látszik, hogy Budapest kívül esett az invázió irányvonalából, másrészt viszont egyértelműen kiderül, hogy a SZU atombombák, köztük neutronbomba bevetésével képzelte el fölényes győzelmét. A terv nem meglepő módon és szerencsére sosem vált valósággá.
Fenyegetése viszont csak 1991-ben szűnt meg: február 25-én a Varsói Szerződés budapesti ülésén aláírták a szerződés katonai szervezetének megszűnéséről szóló dokumentumot, 1991. április elsején hivatalosan megszűnt a Varsói Szerződés katonai szervezete, július elsején a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete is, ezzel pedig érvényét vesztette a teljes szerződés.
A hidegháború évei alatt a NATO-t (Spanyolország felvételét leszámítva) nem bővítették, a Varsói Szerződés egykori tagállamai közül Csehország, Lengyelország és Magyarország azonban 1999-ben, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovákia pedig 2004-ben NATO tag lett.