Ha kivesszük a képből az angolszász időket (az akkoriban beszélt óangolt nem nagy túlzás egy külön nyelvnek tekinteni) és csak az 1066-ban bekövetkezett normann hódítás utánra koncentrálunk, akkor sem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy ki volt ez első angol király, aki angol nyelven beszélt. A Hastingsnél győzedelmeskedő új urak a mai Franciaország északi és nyugati vidékein használatos nyelvjárásokat – vagy azoknak valamilyen keverékét – beszélték, egy mai francia egyébként valószínűleg néhány szón kívül nem értene belőle egy kukkot sem.

Anglia földjén a franciának egy teljesen egyedi dialektusa alakult ki, amelyet anglonormann elnevezéssel illetnek. Mindez egyébként ahhoz a furcsa helyzethez vezetett, hogy a legtöbb korai francia írásos nyelvemlék az igencsak pezsgő irodalmi életű Angliában keletkezett, míg a La Manche túlpartján ekkoriban szinte kizárólag latin nyelvű írásbeliség létezett. A normann, majd Plantagenet-házi uralkodók és környezetük elsősorban a „francia” nyelvet használta a mindennapokban is.

Természetesen kapcsolatba kerültek az alattvalóik által beszélt nyelvvel is, állítólag már Hódító Vilmos is meg akarta tanulni. A köznemesség a napi ügyeinek intézése közben is állandóan találkozott az angollal, de a főurak is felszedegettek valamennyit a nyelvből – egy elbűvölő, de hihető elmélet szerint leginkább a szolgáik, elsősorban pedig a dadáik jóvoltából.

I., II. és III. Eduárd valószínűleg tűrhetően beszélt angolul, de erre vonatkozó bizonyíték nem került elő. II. Henrik és az őt a trónon követő két fia, Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János mai ismereteink szerint nemigen használta az angolt. II. Richárd ugyan bőkezű támogatója volt Chaucernek és más angol költőknek, de egyébként meggyőződéses frankofil volt, akit nem érdekelt túlzottan az angol nyelv.

Az első angol király, akiről bizton állíthatjuk, hogy folyékonyan beszélt angolul, az a IV. Henrik (ur. 1399–1413), aki a koronázási esküjét is angol nyelven tette le – elsőként a normann hódítás óta.