Sokan tudják, hogy Oscar Wilde homoszexualitása miatt börtönbüntetésre ítélték, és valószínűleg a rácsok mögött eltöltött két év is hozzájárult egészségének megromlásához, ami korai halálához vezetett. Persze nem Wilde volt az egyedüli „nagy” brit, akit meghurcoltak szexuális beállítottsága miatt (gondoljunk csak például a második világháborús „kódtörő” Alan Turingra), de esete mindenképpen egyedülálló abból a szempontból, hogy az író tulajdonképpen magát citáltatta bíróság elé.
Wilde az 1890-es évekre ünnepelt szerzőnek számított, drámáit nagy sikerrel játszották. Az 1854-ben született író 1891-ben ismerkedett meg Lord Alfred Douglasszel, a nála 16 évvel fiatalabb arisztokratával, aki maga is költői ambíciókat dédelgetett és Wilde nagy rajongója volt. Kapcsolatuk hamarosan több lett mint barátság, ezt pedig Douglas apja, Queensberry márki nem nézte jó szemmel. A botrány akkor robbant ki, amikor Queensberry 1895. február 18-án egy kártyát hagyott Wilde klubjának portásánál, amelyen „szomdomitának” (a jó márki lebetűzni sem tudta ezt a szörnyűséget!) nevezte az írót.
Barátai unszolása ellenére Wilde úgy döntött, hogy becsületsértésért bepereli Queensberryt – amikor ügyvédje rákérdezett, egyébként van-e igazság a vádban, nemmel válaszolt. A tárgyalás azonban nem úgy alakult, ahogy Wilde remélte. A márki magándetektíveket fogadott fel, akik előásták a felperes összes gyanús ügyét, az alperes ügyvédje, Edward Carson pedig mesterien szorította sarokba ellenfelét a tárgyalóteremben. Persze nem volt olyan nehéz dolga, Wilde az évek során számos fiatalemberrel került intim kapcsolatba, művei és levelei, különösen a Dorian Gray arcképe című regénye, amelyet Douglas állítólag tucatszor olvasott, pedig hemzsegtek a homoszexuális utalásoktól, Carson pedig a tanúk mellett ezekkel is szembesítette. (Az 1890-ben megjelent, világhírűvé lett regényt – magyarra Kosztolányi Dezső fordította – már többször megfilmesítették.) A megdöbbent Wilde megjegyezte, hogy „én lennék a felperes ebben az ügyben”, a bíróság viszont gyorsan felmentette a márkit, és várható volt, hogy a hallottak alapján Wilde-ra lecsapnak a hatóságok. Ügyvédje és barátai azt javasolták, hogy meneküljön külföldre, Wilde azonban maradt, le is tartóztatták.
A második, április végén tartott tárgyaláson, már vádlottként aztán a tagadás mellett azzal védekezett, hogy az irodalmi nyelv megtévesztő lehet annak, aki nem szokott hozzá. Költőien beszélt arról, hogy többek közt Michelangelo vagy Shakespeare is „mély, spirituális gyengédséget” érzett a fiatalabb férfiak iránt, ám ezt a külvilág félreérti, ha fajtalankodásnak minősíti. Az esküdtek végül nem tudtak dönteni, így egy harmadik tárgyalásra is sor került, 120 éve, 1895. május 25-én.
Ekkor már nem volt menekvés, három nappal később Wilde-ot bűnösnek találták többrendbeli fajtalankodás vádjában, az ítéletet a hallgatóság egyetértő „Gyalázat, gyalázat!” kiáltozása közepette hirdették ki. A bíró a maximális, kétévnyi kényszermunkára ítélte a vádlottat, megjegyezve, hogy ez „teljesen elégtelen egy ilyen ügyben”.
Wilde rosszul viselte a nehéz fizikai munkát és a rossz körülményeket, de büntetése alatt is igyekezett írni. 1897 májusában szabadult, de egészsége csak három és fél évet adott neki, 1900 novemberében meghalt. A meggondolatlan per nemcsak a személyes sorsára volt végzetes hatással, a lapok által a címlapokon hozott tárgyalás során felmerült „gyalázatos és abnormális” ügyek a 19. század végén viszonylag toleráns angol közvéleményt is a homoszexualitás ellen hangolták, így a hatóságok újra nagyobb szigorral léptek fel a hasonló esetekben.