Budapest az ügynökök, kukkolók, megfigyeltek és besúgók városa is, még ha az állambiztonság nyomaival nem is könnyű találkozni a hétköznapokban. A titkosszolgálatok sűrűn szőtt hálójába történelmi útikönyv vezet be.
Egy utcán újságot olvasó férfi, a Zsiguliban órák óta üldögélő párocska, fojtott beszélgetés az eszpresszó hátsó sarkában, egy színes zsírkrétanyom a házfalon - nyomok a városban, amelyek a többségnek semmit nem jelentenek, a beavatottak azonban felismerik valódi értelmüket. „Ahogy a csigák járják össze a várost, besúgók, összekötő tisztek, húzva maguk után ezt az undorító nyákot.”
Esterházy mondatát az a most megjelent III/III-as útikönyv idézi, mely a kommunista titkosszolgálatok Budapestjét mutatja be. Tabajdi Gábor émelyítő politikai undergroundot tár fel tudományos alapossággal, ahogy végigvezet az államvédelem központi épületein, a titkos ingatlanokon, a híresebb kémügyek helyszínein, és bevisz azokba a presszókba, utcákra és terekre, ahol nem is olyan régen rendszeresen lehetett találkozni az állambiztonság embereivel — még ha erről többnyire nem is tudott az egyszeri alattvaló.
Az 1956-os Intézet kutatójának könyve a részletes térképeivel és szócikkeivel tényleg használható bedekkerként is, ha valaki turistaként akar rácsodálkozni arra a mocsokra, ami akár a szüleit és nagyszüleit is beszennyezhette. Bár most az állambiztonság lehet az alternatív városi túrák témája, korábban fordított volt a felállás: éppen a legnagyobb hazai utazási irodát tartották az ávósok gyülekezőhelyének.
Erről a Párizsi udvarnál, az egykori IBUSZ iroda helyén beszélt a szerző a könyv megjelenése kapcsán szervezett belvárosi terepbejáráson. Az IBUSZ effajta jellemzésében ráadásul — szemben egy rakás másik, az állambiztonságról szóló legendával, amelyeket maga a „Cég” terjesztett — speciel volt is igazság: amikor Tihanyi János, a politikai rendőrség alapítója lett a vezérigazgató-helyettes, jó néhány III/III-as vezető ejtőernyőzött ide.
A Kossuth Lajos utca szemközti oldalán lévő Klotild palota eközben kedvelt megfigyelőhely volt. A földszinten működő Belvárosi Kávéház a háború után az első helyek egyikeként nyílt meg, később az irodalmi élet szereplőit és a kisgazda asztaltársaságok maradékát tartották itt szemmel többek között. Miután Lido néven zenés lokál nyílt itt a hatvanas években, inkább külföldi vendégek jártak ide, ekkor kémelhárítók dolgoztak a helyre főleg.
A viszonylag piszlicsáré ügyekben folytatott III/III-as akciók sokszor a nagyszabású politikai ügyeknél is alattomosabbnak tűnnek. A Pilvaxban 1964-ben például az ifjúsági elhárítás leplezett le „illegális szervezkedést”. Valójában egy tinédzserekből álló baráti társaságról volt mindössze szó, akik időnként nemzeties és „szovjetellenes” verseket szavalgattak egymásnak. A rendszerre tökéletesen ártalmatlan tevékenységből talán a történelmi helyszín és az 1956-ban meghatározó Petőfi-körre való asszociációk miatt kanyarítottak komoly ügyet. A beépített ügynökök jelentéseire, megfigyelésre alapozva végül demonstratív pert csináltak, az elrettentőnek szánt ítéletben több fiatalt letöltendő börtönre ítéltek.
A titkosszolgálatok földrajza értelemszerűen mindig titkokkal volt teleszőve, de mára sok olyan helynek a rendeltetése is elfelejtődött, amelyekről valamikor közismert volt, hogy kik dolgoznak bennük. Az egy szem Terror Háza manapság minden mást elhomályosít, pedig az Andrássy út 60. annak a tömbnek is csak egy kisebb része volt, amelyben egész - a nyilasoktól megörökölt - államvédelmi negyed működött irodákkal és cellákkal, de még belügyi sportpályák és ÁVH-s kultúrprogramok is voltak itt.
Tabajdi Gábor korábban megírta többek között a III/III. Krónikáját, Ungváry Krisztiánnal közös vállalkozása volt a Budapest a diktatúrák árnyékában, mely a mostani könyvhöz hasonlóan egy rendhagyó útikalauz volt a totalitariánus rendszerek megmaradt és megsemmisített emlékhelyeihez. Az akkor született internetes oldalra most felkerül az új kötet digitális melléklete is, olyan információkkal, hogy hol laktak az ügynökök, vagy pontosan merre voltak azok a lakások, ahol a hálózati személyekkel lebonyolították a találkozókat. További extra tartalmak folyamatosan kerülnek fel a III/III-as blogra is.
1951-ben aztán a ma Országgyűlési Irodaházként működő Fehér Ház lett az ÁVH központja. A pincében itt is fogda volt, az első emeleten meg Péter Gábor és Farkas Vladimir irodái. Amikor Kádár 1961-ben ideköltöztette a pártközpontot, és az MSZMP-főtitkár ezzel régi belügyi munkahelyére került vissza, az állambiztonsági részlegeket a Nádor utca környékére, több épületbe vitték át. Münnich Ferenc halála után az utcát az ‘56 utáni megtorlásokat levezénylő NKVD-ezredes után nevezték át, ami tökéletesen illett a tartótisztekhez.
A legtöbb titkosszolgálati épület azonban szigorúan titkos volt, ezek rendeltetéséről elvileg még a munkatársak sem tudhattak. Az egyik ilyen titkos körlet névleg a Gépkocsi-szállítási és Szervízfejlesztő Vállalat telephelye volt, egészen addig, amíg egy beavatatlan gyanút nem fogott a sok pingpongozó, biliárdozó pihenő megfigyelő, a „kukkosok” láttán.
A lebukás veszélye még nagyobb volt a titkos lakások esetében. Ezeket csak a megbízható, régóta bejáratott ügynökökkel való találkozásokra használták, de a nagy jövés-menés, a sok idegen arc könnyen feltűnhetett a szomszédoknak, a dekonspirálódás után pedig már nem tudták továbbhasználni ezeket az ingatlanokat. A BM-esek azonban jó néhány lakás közül tudtak választani, az 1956-ban disszidálók elhagyott lakásainak negyedét is ők kapták meg. Volt, hogy az egykori tulajdonos képeslappal jelezte, nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy mi lett az otthona sorsa:
Jó feketézést és konyakozást kívánok a mostani használóknak
—írta haza az ismeretlen ügynököknek és tartótiszteknek.
A beszervezettekkel alapesetben inkább nyilvános helyeken találkoztak a tartótisztek. Mozi cukrászda, Mignon eszpresszó, Bástya étterem, Hungária kávéház - néhány a szokásos helyek közül, ahol átadták az újságpapírba göngyölt jelentéseket, és kiadták az utasításokat az általában megzsarolt kapcsolataiknak, mielőtt az ilyesmire szolgáló „B keretből” fizették a számlát.
A belügyérek nem mindig voltak szabálykövetők. A margitszigeti Nagyszállóban kiegyenlítetlen számlák maradtak utánuk, a feketézések, csempészések mellett pedig a fegyelmi iratokban visszatérő elem a homoszexualitás: a Keletinél lévő nyilvános WC-kben és más rosszhírű helyeken „természetellenes fajtalanságon” rajtakapott állambiztonságiakat nem csak a rendőr szégyenítette meg, az ilyen esetek azonnali elbocsátással is jártak.
A poltikai rendőrség tagjait azzal próbálták óvni a botrányoktól, hogy egy rakás szórakozóhelytől miniszterileg tiltották el őket; ez önmagában egy remek lista a Kádár-rendszer zűrös helyeiről a vizivárosi Kagyló borozótól az Örsön lévő Aranykacsa Étteremig.
Az állambiztonsági tisztek zárt világáról sok mást is meg lehet tudni Tabajdi Gábor útikönyvéből. Miközben a nyilvánosság az ügynökökre koncentrál, az újabb kutatások egyébként is a „Cég” működési mechanizmusaira is kíváncsiak, és erről most olyan részletek is kiderülnek, hogy hol laktak az állambiztonság vezetői (többnyire a rózsadombi káderdűlőn természetesen), melyik BM-óvodákba vitték a gyerekeiket, és hova jártak evezni (persze, hogy a Rómaira), vagy karateedzésre (az én József Attila Gimnáziumomba).
Végül is akár örülni is lehetne annak, hogy a több százezer embert megfigyelő III/III. már olyan egzotikum, hogy turistáskodni is lehet az emlékei között, de messze vagyunk attól, hogy ez valóban egy lezárt és minden szempontból távoli világ legyen. A könyvmegjelenés apropóján szervezett beszélgetésen Tabajdi Gábor arról beszélt, hogy egy lassú, álszemérmes folyamat lett az állambiztonsági múlt feltárásából.
És bár nyilván jó, ha a kutató a tudományos munka melléktermékeként egy ilyen történelmi útikönyvvel másokat is meg tud szólítani, azért ez kényszer is: mivel a kutathatóvá tett állambiztonsági iratokat őrző levéltár lassú ügymenetében erősen korlátozzák a dokumentumokhoz való hozzáférést, a komplex feltárás helyett időnként csak az ilyen tablószerű megoldások maradnak.
Az aktanyilvánosság nagyon részleges, a titkosszolgálatok ügyeit, közvetve tehát a saját múltját a szélesebb közönség annyira mintha nem is akarná megismerni. A város a felszínen nem csak az állambiztonságra utaló jeleket tüntette el, az államszocializmus nyomait általában is igyekeznek kiradírozni - ami lehet, hogy érthető, de nem segít megérteni, hogy hol élünk.