Mi a feltétele annak, hogy egy uralkodó elnyerje a „Nagy” melléknevet? Sándor, Alfréd, Károly, Péter, Frigyes és Katalin mindannyian óriások voltak, akik döntően befolyásolták koruk történelmét. Ám nem nehéz felsorolni másokat, akik ugyanolyan befolyásosak voltak, sőt gyakran jobb emberek (legalábbis mai szemmel), mégsem ütötték meg a mércét. Barbarossa Frigyes, V. Henrik, a spanyol Ferdinánd és Izabella, I. Erzsébet királynő, a Német-római Birodalom V. Károlya, a Napkirály XIV. Lajos valószínűleg ugyanúgy rászolgáltak volna a jelzőre. És leginkább Bonaparte Napóleon - állítja Andrew Roberts brit történész és író.
Napóleonról még az életében időnként „Nagy”-ként nevesítve beszéltek. Több középület ezzel az elnevezéssel dicsekedhetett, és a párizsi Vendome-oszlop talapzatán ma is ez olvasható. Amikor a Louvre igazgatója, Vivant Denon dedikálta 21 kötetes Egyiptom-leírását a 19. század elején, a címoldalon ez állt: „Napoleon Le Grand”. De ez sosem vált szokássá, még azért sem, hogy megkülönböztessék kétségtelenül kevésbé kimagasló unokaöccsétől, III. Napóleon császártól. Holott I. Napóleon volt a modern Franciaország megalapítója és a történelem egyik legnagyobb hódítója. Katonai államcsínnyel jutott hatalomra hat évvel azután, hogy nincstelen politikai menekültként átlépte az országhatárt, és végül egy korszaknak adott nevet. Császárként szinte egyeduralomra tett szert Európában, de végül legyűrte egy nagyhatalmi koalíció, amelyet összehoztak a megbuktatására. Jóllehet hódításai vereséggel és megalázó bebörtönzéssel végződtek, rövid, de eseményteli élete során 60 csatát vívott, és csak hetet veszített el. Ez bármelyik korszak bármelyik hadvezérének rendkívüli teljesítménynek számítana.
Napóleon csatatéren tanúsított döntéshozó képessége elképesztő volt. 60 harcteréből 53-at bejártam, és nem győzök csodálkozni zseniális terepfelismerésén, borotvaéles eszén és időzítésérzékén. Egy hadvezért a csatái kimeneteléről kell megítélni, és Napóleon a 60 csatájából és ostromából csak az akkóit, az aspern-esslingit, a lipcseit, a La Rothière-it, a laonit, az Arcis-sur-Aube-it és a waterlooit veszítette el. Amikor nekiszegezték a kérdést, hogy ki volt a kor legnagyobb tábornoka, Wellington herceg – aki végül zseniális módon mért vereséget Napóleonra az egyetlen csatában, amelyet vívtak – habozás nélkül azt felelte: „Most, a múltban és a jövőben is: Napóleon.”
Az az irányzat, amely egyenlőségjelet tesz Napóleon és Adolf Hitler közé – mindkét diktátor partra akart szállni Angliában, de miután pórul járt Oroszországban, legyőzte egy szövetségesi összefogás – mostanra olyan messzire ment, hogy valószínűleg lehetetlen újra megadni a „Nagy” titulust Napóleonnak, aki valójában semmiben nem hasonlított a Führerre. Hatéves hutatásom ébresztett rá, hogy a Napóleonról alkotott véleményünket jóvátehetetlenül megrontja az, hogy a második világháború torzító szemüvegén át nézzük. Mert adva van egy tehetséges, jó humorú, nagy eszméket tápláló, nemes lelkű és megbocsátó ember, aki egyenjogúsította a zsidókat, és személyiségében semmi közös nem volt Hitlerrel. Diktátorságuk teljesen elütött egymástól, ahogy Oroszország elleni támadásuk is. Napóleon semmiféle lebensraumot és megsemmisítést nem forgatott a fejében, csak egy rövid határháborút akart megvívni Oroszországgal.
Nagy-Britanniában, amely már 140 évvel korábban túljutott a maga politikai forradalmán és a legnagyobb haszonélvezője volt a Franciaországban lezajlottnak, Napóleon inváziós fenyegetése azzal járt, hogy az egymást követő brit kormányok eltökélték magukat a megbuktatására. Persze merő szemforgatás volt terjeszkedőnek bélyegezni Napóleont, amikor maga Nagy-Britannia is épp egy hatalmas világbirodalmat építgetett szorgalmasan. Napóleon azzal dicsekedett, hogy ő „a birodalomalapítók fajtájából való” (ezen inkább a franciát, mint a korzikait értette). Területgyarapító étvágyával azonban korántsem állt egyedül – az európai emlékezetben élénken élt XIV. Lajos, Nagy Katalin, Nagy Frigyes, a Habsburg II. József és a svéd III. Gusztáv hasonló vállalkozása, és az Atlanti-óceán túloldalán az Egyesült Államok is terjeszkedésbe kezdett nyugat felé (nem kis részben Napóleonnak köszönhetően, aki hagyta, hogy keresztülvigyék Louisiana eladását 1803-ban).
Napóleon jogalkotói teljesítménye nem maradt el katonai eredményeitől, és messze tartósabbnak is bizonyult. Miközben Franciaországot 1815 végére visszaszorították a Napóleon előtti határaihoz, polgári reformjaiból sok érvényben maradt. Napóleon törvénykönyvén alapul számos mai európai jogrend, míg különböző szemléleteit hat földrészen 40 ország vette át. Párizs dicsőségére váltak Napóleon építészeti és városfejlesztési programjai (miután befejezték őket a későbbi uralkodók alatt), és sok hídja, víztározója, csatornája és rakpartja a Szajna mellett ma is használatban áll.
A Cour des Comptes, a Számvevőszék őrködik ma is Franciaország közpénzein, ahogy a Conseil d'État, a Legfelsőbb Bíróság a francia törvénykezésen. Napóleon Banque de France-a a francia Nemzeti Bank; a Légion d'Honneur, a Becsületrend a legáhítottabb kitüntetés, ahogy Franciaország legjobb líceumai még mindig elsőrangú oktatást nyújtanak. A „gránittömbök”, amelyeket Napóleon, mint kérkedett vele, lerakott a francia társadalom megalapozására, ma is a helyükön állnak, úgyhogy ha nem lett volna a történelem egyik legnagyobb katonai zsenije, akkor is a modern kor óriása maradna.
Napóleon tudatosan beépítette és megóvta a francia forradalom legjobb jegyeit, miközben sutba hajította a legrosszabbakat. Le kell számolnunk a forradalom romantikájával. Most a történelmének kell nekikezdenünk – mondta egy korai államtanácsi ülésen. Csakhogy ahhoz, hogy a reformjai működni kezdjenek, szükség volt egy dologra, amit Európa uralkodói eltökélten megtagadtak tőle: időre. A vegyészeknek van egy porféléjük, amiből márványt tudnak csinálni – mondta. – Csak időre van hozzá szükség, hogy megszilárduljon.
Oroszország (amely fenntartotta a jobbágyság intézményét 1861-ig), Ausztria és Poroszország számára a forradalom sok vezérelve fenyegetést jelentett. Az erőegyensúly megbomlása az európai szárazföldön Nagy-Britanniának sem volt ínyére. 23 év ezért alatt hét koalíciót hoztak tető alá, hogy szétzúzzák a forradalmi és napóleoni Franciaországot.
A modern világunkat alátámasztó eszmékből sok fölött – teljesítményelvűség, törvény előtti egyenlőség, tulajdonjog, vallási türelem, modern világi oktatás, pénzügyi stabilitás stb. – Napóleon bábáskodott, ő állandósította, törvénybe foglalta és terjesztette el őket 16 évnyi uralkodása alatt olyannyira, hogy a francia királyi ház, a Bourbonok sem csinálhattak vissza őket, amikor Napóleon bukása után visszatértek a hatalomba. Ő szabadult meg továbbá a hiperinflációtól, a tíznapos hetekben számoló, ésszerűtlen forradalmi naptártól, a Legfőbb Lény abszurd kultuszától (amelyet Robespierre vezetett be a forradalmat követően) és a korábbi korrupt, urambátyám-jellegű direktóriumi kormányzattól.
Napóleon nem volt totális uralkodó, nem kívánta szabályozni alattvalói életének minden pillanatát. Persze mindennek megvan az ára. Mint a legtöbb helyen az akkori Európában, Napóleon is működtetett cenzúrát és titkosrendőrséget. A népszavazások, amelyekkel látszólag lehetőséget adott a francia népnek a szava hallatására, rendszeresen meg voltak buherálva. Aztán ott volt az életekben mért ár. A forradalmi és a napóleoni háborúk összesen mintegy 3 millió katona és 1 millió civil életébe kerültek.
Jóllehet Napóleont divat azzal vádolni, hogy megrögzött háborúskodó volt, az ellene szövetkezők sokkal többször üzentek neki hadat, mint fordítva. A háborúk persze egyvégtében folytak azóta, hogy Napóleon tüzér hadnagy lett 1792-ben, de amint hatalomra jutott, a britek üzentek hadat neki 1803-ben, 1805-ben az osztrákok lerohanták szövetségesét, Bajorországot, 1806-ban a poroszok adták át hadüzenetüket, és 1809-ben az osztrákok. A Portugália és Spanyolország elleni támadásokat 1807-ben és 1808-ban és az Oroszország ellenit 1812-ben valóban Napóleon kezdte, de Oroszország is támadást készült intézni ellene 1812-ben. Az 1813-as két hadjáratot, az 1814-es háborút és az 1815-öst is az ellenfelei kezdeményezték, és Napóleon békeajánlatot is tett valamennyi előtt. Négy különböző békeajánlatot tett Nagy-Britanniának az amiens-i béke (amely véget vetett a Nagy-Britannia és Franciaország közti háborúnak) 1803-as összeomlása és 1812 közt.
Ha belegondolunk, hogy Napóleon a Brit-szigetek invázióját tervezte 1803-ban és 1805-ben, nem csoda, hogy a brit kormány könyörtelenül a vesztére tört; Ausztriának, Poroszországnak és Oroszországnak hasonlóan kifogástalan okuk volt rá, hogy leszámoljanak vele. De nem lehet jogosan azzal vádolni, hogy kora egyetlen vagy akár legordasabb háborús uszítója lett volna.
Maga Goethe mondta, hogy Napóleont „mindig a józan ész világossága jellemezte... Ő volt a megtestesült felvilágosodás.” Mint a felvilágosodás korának gyermeke, aki ifjúként Rousseau és Voltaire racionalizmusát szívta magába, Napóleon hitt benne, hogy az európaiaknak kell vinniük a prímet a tudomány és a kultúra reneszánsz utáni új felívelésében. Csillagászokkal, vegyészekkel, matematikusokkal és biológusokkal folytatott levelezéséből sugárzik a munkájuk iránti tisztelet, ami el is várható a francia felvilágosodás fellegvára, az Akadémia tagjától – erre a rendes taggá választására Napóleon nagyon büszke volt.
Napóleon a sikereit legalább annyira köszönhette a kemény munkának, elmélyült gondolkodásnak és előrelátó tervezésnek, mint veleszületett tehetségének. Én mindig dolgozom és rengeteget töprengek – mondta miniszterének, Pierre Louis Roederernek 1809 márciusában. "Ha úgy látszik, mindig kész válaszom van mindenre és felkészültem mindenre, az csak azért van, mert mielőtt belefogok valamibe, hosszasan töprengek, és előre látom, mi sülhet ki belőle. Nem a lángeszem súgja meg nekem egyik pillanatról a másikra titokban, hogy mit kell mondanom vagy tennem mások számára váratlan helyzetekben: ez egyszerűen latolgatás, elmélkedés."
Ha Napóleonban csak egy szemernyi lett volna Hitler gonoszságából, akkor az őt folyton eláruló emberek, mint például rendőrminisztere, Fouché és fődiplomatája, Talleyrand aligha ágyban, párnák közt haltak volna meg. Az, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni, Napóleon hány embert végeztetett ki politikai okokból, bizonyíték arra, hogy mennyire különbözött attól a diktátortól, aki milliókat irtott ki politikai és faji okokból. Bár ez nem mentség 4400 török fogoly lemészárlására Jaffában 1799 márciusában, amit Napóleon rendelt el katonai szükségszerűségből. Megszegték szabadon bocsátásuk feltételeit, ezért az akkori háborús szabályok értelmében az életükkel kellett lakolniuk, de ez akkor is vaskos kegyetlenség volt.
A 33 ezer levelét feldolgozó, nemrég megjelent gyűjteményes kiadás – napi átlagban 15-öt írt uralkodása alatt – azt bizonyítja, hogy nem létezett olyan részletkérdés a birodalmával kapcsolatban, amely elhanyagolható lett volna számára. Egy megyefőnököt arra utasít, hogy fejezze be azt, hogy a fiatal szeretőjével mutatkozik az Operában; egy tizedrangú vidéki papot megdorgál azért, mert rossz volt a születésnapjára mondott szentbeszéd; egy tizedesre rápirít, hogy túl sokat iszik; egy könnyűdandárral közli, hogy arannyal illene felhímezni a zászlajukra a nevüket: „Páratlanok”. Napóleon volt az egyik leglankadatlanabb mikroügyintéző a történelemben, de a részleteket illető megszállottsága nem gátolta meg abban, hogy gyökeresen át ne alakítsa Európa fizikai, jogi, politikai és kulturális arculatát.
(A szerző Andrew Roberts történész, számos ünnepelt könyv írója.)