Nem először erősítik meg a déli határt a legújabb kori magyar történelemben, de a legutóbbi hermetikus határzár a kommunista rendszerekre jellemző monumentális kudarc volt. Akkor nem a bevándorlók, hanem a jugoszlávok ellen kezdtek bele a Déli Védelmi Rendszerbe, mely milliónyi aknából, ezernyi bunkerből állt volna, az ország GDP-jének negyedét költötték rá. Óriási bukás volt.
Az ország déli felén élőknek ismerős lehet a kormány bevándorlófékező kerítésének az ötlete: az ötvenes években egyszer már elrendelték a déli határ hermetikus lezárását, és Rákosiék a jugoszláv hadsereg várható inváziója ellen óriási erődkomplexumot kezdtek építeni. Ennek maradványaiba, a beomlott bunkerekbe, horpadássá szelídült géppuskafészkekbe és vízmosássá vált lövészárkokba még ma is lépten-nyomon belebotolhat a túrázó.
De még mielőtt nagyon belecsúsznánk a történelmi analógiákba, azért fontos leszögezni: a Déli Védelmi Rendszer nem a menekültek fizikai mozgásának gátlására, hanem az ellenséges támadók megsemmisítésére készült. És ez azért nagyon nagy különbség.
De minek kellett erőddé változtatni a déli határt? Ehhez tudni kell, hogy a Rákosi-rendszer védelmi- és külpolitikájára egyaránt rányomta a bélyegét a Jugoszláviával való hisztérikus szakítás. Ez egy igen sok szálon futó történet, de nagyjából arról volt szó, hogy 1948-ig Jugoszlávia a magyar kommunista retorikában még követendő példaként szerepelt - hiszen ott Tito kommunistái hamar felzabálták a többi népfrontba tömörült pártot -, a Truman-elv meg a Marshall-terv meghirdetése után viszont megsavanyodott a viszony. A Szovjetunió ugyanis szorosabbra fogta a csatlósok gyeplőjét, és gondosan ellenőrizte a paranoid tömblogikát - amibe a Tito-féle külpolitikai különutasság már nem fért bele.
A nézetkülönbségek feloldását – pontosabban Sztálin akaratának keresztülverését - célzó tárgyalások sikertelenek maradtak, Tito ugyanis, némi joggal, saját érdemének tudta be a nácik legyőzését, és ennél fogva úgy gondolta, ha már megszerezte a hatalmat, akkor azzal önállóan is akar élni. Ezért azután Sztálin deklarálta, hogy Tito a kommunizmus árulója - ami önbeteljesítő jóslat volt, hiszen az izolációtól rettegő Tito valóban elkezdte keresni a kapcsolatot a Nyugattal és a harmadik világgal.
A Jugoszláviával való szakítást ne úgy képzeljük el, mint a mostani EU-Oroszország haragszomrádot, Magyarországon ugyanis szovjet parancsra kvázi-hadiállapot állt be, és az óriási jugoszlávozás meg titózás mellett irtózatos ütemű fegyverkezés indult. A párizsi békeszerződés haderő-korlátozásaira fittyet hányva a rezsim 1950-ben 135 ezerre, majd 1952 végére 256 ezerre emelte a hadsereg keretét – amihez hozzátehetjük még a karhatalom 30 ezer fős állományát is, mint bevethető erőt. Ezen felül elkezdett gondolkozni azon, hogyan lehetne mozgósítani a 800 ezer hadra fogható férfit.
De ha kenyértörésre került volna sor, valószínűleg ez a milliós hadsereg is kevés lett volna, hiszen a partizánháborúban edződött keménymag köré épülő jugoszláv hadsereg létszáma 600 ezer fő volt, amit hadiállapotban ennek legalább duplájára tudtak volna duzzasztani. Az erőfölényhez járult még hozzá az a török kor óta élő tapasztalat is, miszerint a magyar Alföld dél felől szinte védhetetlen. Ezért Rákosiék úgy gondolták hogy egy erődrendszerrel növelik meg védelmi esélyeiket. A vezérkar főleg védelemben gondolkodhatott, hiszen az itteni szovjet csapatok elsősorban az Ausztriában állomásozó egységek hadtápját és összeköttetését biztosították, és a legközelebbi ütőképes páncélos csapatok Esztergomban állomásoztak.
Első lépésben a Magyar Néphadsereg 1949. szeptember 29-én teljesen lezárta a határt, drótakadályokat és magasfigyelő állványokat telepítettek, és
Ezután jöttek a kitelepítések. A 15 kilométeres mélységben kialakított védelmi övezetbe ugyanis 310 település – köztük olyan nagyok is, mint Mohács - és 290 ezer ember tartozott. 1950 elején az ÁVH fokozatosan elkezdte kitelepíteni a „megbízhatatlan"-nak tartott embereket; elsősorban a délszláv származásúakat – ellenük indítottak egy ízléses etnikai gyűlöletkampányt is –, illetve a papokat, értelmiségieket, kulákokat; de hamarosan a rádiókészülékkel rendelkezők (!) is valamelyik észak-alföldi internálótáborban találták magukat. A legújabb kutatások szerint összesen 2446 embert telepítettek ki, de a helyben maradóknak is megkeserítették az életét: külön igazolványt kaptak, és minden építkezéshez, vállalkozáshoz hatósági engedély után kellett rohangálniuk.
Az erődrendszer 630 kilométer kanyargott az ország déli határvidékén, Szegedtől az Őrségig, Algyő és Lenti között. Csak néhány, a haditervekben kijelölt támadási sávot hagytak szabadon (ilyen volt például az Őriszentpéter és az osztrák-magyar-jugoszláv hármashatár közötti 30 kilométeres terület).
Az eredeti tervek szerint a Déli Védelmi Rendszer a következő objektumokból állt volna:
Ezeket a „bokor”-nak nevezett gócpontokban elszórt állásokat összesen 270 zászlóaljnyi (nagyjából 150 ezer) katonával tudtak volna feltölteni.
A népnyelv gyorsan el is keresztelte a komplexumot Rákosi-vonalnak. Az építkezés maga azonban egyáltalán nem volt vicces, mivel a II. világháborúban leamortizált ország erőforrásait a végsőkig igénybe vette:
Ami akkori áron hat-hét milliárd forintot jelentett. Az erőfeszítésekből a helyi lakosságnak is jelentős részt kellett vállalnia, ők füvesítettek, gaztalanítottak és a kisebb földmunkákat (mondjuk egy árok betemetését) is helyiekkel végeztették – persze önkéntes alapon.
Az egész védelmi rendszert egyébként olyan 50-60 kilométer mélységűre tervezték, de valószínűleg napokig tudta volna csak késleltetni az amúgy is sokkal erősebb, és amerikai segélyekből alaposan fel is fegyverzett jugoszláv hadsereget. A Magyar Néphadsereg viszont zömmel a leselejtezett szovjet hadfelszerelésből szerelkezett fel, ezért technikai szinten nagyjából ott tartott, ahol az oroszok a Nagy Honvédő Háború végén.
Ráadásul az erődvonal egy igazi szocialista nagyberuházás volt, annak halmozódó hibáival együtt. Ahogy egy korábbi riportban a Hadtörténeti Múzeum kutatói elmondták nekünk, a projekt ezer sebből vérzett:
A Generalisszimusz 1953 márciusában bekövetkezett halála nem csak Rákosi hatalmát ingatta meg, de az egész erődrendszert is. Lecsengett a mesterségesen felpörgetett háborús hisztéria, ráadásul a pártvezetésnek is nyűggé vált az az óriási összeg, amit az építkezésen kívül a már elkészült szakaszok fenntartása is felemésztett.
Ezért 1955-ben elkezdték visszabontani a nagyjából negyven százalékban elkészült rendszert: felszedték a drótakadályokat, 3940 erődelemet pedig még abban az évben eltávolítottak. Megkezdődött a kitelepítettek visszatérése is – ők 1956-ig még újrakezdési segélyt is kaptak, amit utána csöndben megvontak tőlük.
A kijelölt határsáv is folyamatosan szűkült, és végül Kádár az egészet 1965. május 1-jei hatállyal megszüntette – más kérdés, hogy ekkor már állt a Vasfüggöny.
Nem nehéz elképzelni, még csonkaságában is mennyire szétszedte a tájat az erődrendszer: vagy 2000 hektárnyi erdőt vágtak ki, minden mezőt aknaveszélyre figyelmeztető táblák csúfítottak, a facsoportok mélyén beton szürkéllett. Azonban a természet gyorsan visszakövetelte magának a területet, és törekvésében az Ember is segítségére volt: a helyiek évtizedeken keresztül szorgosan hordták szét az építőanyagot a bunkerekből és lőállásokból.
A sufnimegoldással - földből, vályogból, téglából - felhúzott építményeket könnyű volt szétkapni, de a könnyűfém-fedelekből is pajtaajtók százai készültek a környéken. A Rákosi-vonal nyomai azonban ma is megvannak, az üres bunkerekbe azonban ma már ugyanúgy történelmi túrák indulnak, mint a normandiai partokra vagy az isonzói lövészárkokba.