Gárdonyi ismert újságírónak számított az 1890-es években, a Magyar Hírlap belső munkatársa, politikai rovatvezetője is volt, de az évtized második felére belefáradt az „újságírás napi robotjába”. Ott is hagyta a lapot, és Göre Gábor néven írt népszerű leveleket, illetve tárcákat az újságnak.
Ekkor történt, hogy Bródy Sándor és Jókai Mór révén megismerkedett Feszty Árpáddal, aki éppen honfoglalási körképén dolgozott. A festő úgy érezte, művének reklámra is szüksége van, ezért állást ajánlott Gárdonyinak, aki mai fogalmaink szerint a körkép „PR-munkatársa” lett. Híres látogatók autogramjait gyűjtötte, riportokat készített az alkotási folyamatról, és Göre Gábor néven írt leveleiben is megemlítette a készülő, majd a kész látványosságot. A mai Szépművészeti Múzeum helyén álló, e célra épített rotundában 1894 májusától kiállított Feszty-körkép hatalmas sikert aratott, ez lett az 1896-os millenniumi kiállítás egyik fő attrakciója is. Gárdonyit a fogadtatás arra inspirálta, hogy maga is belevágjon egy hasonló vállalkozásba.
Mivel ekkoriban egyébként Dante Isteni színjátékának (Babits szerint „nyelvileg sima, de zamattalan”) fordításán is dolgozott, Gárdonyinak az az ötlete támadt, hogy a műben érzékletesen ábrázolt alvilágot „dolgozza fel” egy körkép formájában. Saját pénzét is kockára téve befektetőt keresett, majd művészeket, kivitelezőket toborzott az elképzelés megvalósítására.
A látványvilághoz a fő fogódzkodót Gustave Doré francia művész, híres könyvillusztrátor 1861-ben megjelent Dante-kiadása adta – új, változatlan kiadása ma is kapható –, de maga Gárdonyi is készített vázlatokat. A terv az lett volna, hogy a labirintusszerű belső térben bolyongó látogatók számára a hátborzongató hangulatot különböző fényhatások és más „speciális effektusok” teremtik meg.
A munka azonban lassan haladt, a kiállítás megnyitása előtti forgatagban mind a művészek, mind a kivitelezők csúsztak a határidőkkel, és a rossz időjárás is hátráltatta az átadást. Így aztán 1896. május 2-ára még félkésznek is csak jóindulattal volt nevezhető a „Pokol”, a szenvedő bűnösök nagy része még csak szénvázlatként volt örök kárhozatra ítélve. A teljes bukás rémével szembenézve Gárdonyi irányításával és részvételével kapkodva valahogy befejezték a munkát, így a „Pokol” kapui végül május 16-án megnyílhattak.
Ha már álma csak félig valósult meg, az író megpróbálta egy hatásos reklámkampánnyal népszerűsíteni a saját körképét is. A szlogen a megkapó „Menjen, kérem a Pokolba!” lett, de Gárdonyi Dankó Pistával közösen egy indulót is szerzett: „Azt hallottam Budapesten / Megnyílott már a Pokol, / Vigyázzon kend komámasszony, / Nemsokára meglakol, / Ha meghallja az ördög, / Hogy a nyelve hogy pörög, / Úgy elrántja Budapestre, / Még a csontja is zörög!” Újsághirdetések, cikkek is megjelentek az új látványosságról.
De minden erőfeszítés hiábavaló volt. Nem tudjuk, hogy az eredeti elképzelés vagy az összecsapott megvalósítás hibájából, de az elkészült alkotás meglehetősen kiábrándítóra sikeredett. „Bádog-barlangokban, bádog-sziklákon, vörösfényű villanykörtéktől megvilágított, bádog-fantáziával megrajzolt, bádogból kivágott bádog kárhozottak gyűjteménye volt ez. Szegény bádogpokol az ő /Gárdonyi/ agyában fogant meg. Ő is fordította a költeményt. De hogy ki vágta, rajzolta, ragasztotta össze ezt a bádogcsudát? Ki, vagy kik? Nem tudom. Olyasféle volt az egész, mint a mostani barlangvasút. Bizony, csúfosan megbukott” – írta Feszty Árpádné, Jókai Mór fogadott lánya. Az utolsó csapást az jelentette, hogy a kiállításra kilátogató és szinte minden attrakciót megszemlélő Ferenc József sem volt kíváncsi a Gárdonyi-féle Dante-pokolra, és ezután még inkább megfogyatkoztak a nézők.
Az író nem tudta kifizetni az újsághirdetéseket és a mesterembereket sem, így minden ingóságát lefoglalták hitelezői. Ezután még egy hamvába holt kísérletet tett arra, hogy a Vérmezőn egy az ország minden tájáról toborzott, „hiteles” szereplőkkel előadott fehérló-áldozatot mutasson be, de ez az ötlete is megbukott.
A csalódott, anyagilag is megroppant író 1897-ben el is hagyta a fővárost, és „remeteként” Egerbe költözött, hogy aztán itt írja meg leghíresebb regényeit. Pesti „pokoljárása” így az utókor szemében tulajdonképpen szerencsés epizódnak is tekinthető.