Az antik Görögország Európa, és a világ közepe volt, a demokrácia bölcsője, a művészetek, a kultúra fellegvára, ezt mindenki megtanulta az iskolai történelemórákon. Na de mi történt azután, hogyan lett ebből a mai, a csőd szélén egyensúlyozó ország?
A fénykor után a görögök történelme talán még a miénknél is szerencsétlenebbül alakult. Az ókori városállamok időszakát majdnem kétezer évre átvette az idegen megszállás, először a rómaiak, aztán a bizánciak, majd a törökök főszereplésével. A modern Görögország 1822 óta létezik, és gyakorlatilag azóta úszik az adósságban, válságból polgárháborúba és vissza bukdácsolva.
Darabja átlagban éppen csak kibírt egy évet. A függetlenség kivívása és a második világháború között Görögország ötször ment hivatalosan csődbe. Aztán a háborúban sikerült úgy a nyertes oldalra állniuk, hogy a végén rosszabbul jöttek ki belőle, mint a vesztesek.
Görögország jegyezte a szövetséges erők első katonai győzelmét a világháborúban, amikor visszaverték az olasz inváziós sereget 1940-41-ben. Hitler persze azonnal odarendelte a Wehrmachtot példát statuálni, és a német sereg a brit segítség ellenére megverte és megszállta Görögországot, majd megostromolta, és óriási vérveszteség árán elfoglalta Krétát. Az ezzel összeszedett időveszteség azonban több hónappal hátráltatta a Szovjetunió megtámadását, ami sorsfordító hatással volt a keleti frontra.
Három évvel később a görögök megúszták, hogy az egész Balkánhoz és Kelet-Európához hasonlóan a szovjetek szabadítsák fel őket: a németek egyszerűen kihátráltak a közeledő Vörös Hadsereg elől, a hatalmat pedig a kommunista ELAS ellenálló csoport vette át.
Két teljes napra, amikor a britek megbuktatták őket.
Azzal a lendülettel el is kezdődött a görög polgárháború, és Görögország máig tartó fura, “se nem kelet, se nem nyugat” állapota.
A polgárháború öt éven át tartott a britek, a velük szövetséges (nagyrészt egykori náci kollaboráns) szélsőjobboldaliak és a kommunisták között, és ebben gyakorlatilag teljesen tökrement az ország gazdaságának az a része, ami egyáltalán megmaradt a világháború és a német megszállás után.
A Nyugatnak komoly érdeke volt, hogy a Balkánon maradjon egy szövetségesük, így amikor a polgárháborút végül elvesztették a kommunista partizánok, Amerika elkezdte önteni a pénzt a görög gazdaságba a Marshall-terv keretein belül. Biztos, ami biztos alapon az országot gyorsan beléptették a NATO-ba is, még inkább feszültté téve a viszonyt a görögök, a szovjet blokkba tartozó szomszédai, plusz a ciprusi helyzet miatt ideges törökök között.
Az ötvenes években aztán beindult a görög gazdasági csoda. A nyugati segélyek és hitelek hajtották az ország és a gazdaság újjáépítését, a rohamosan romló görög drachma vonzotta a külföldi befektetőket, bónusznak pedig beindult a turizmus is. A görög gazdaság az ötvenes-hatvanas években simán tartotta az évi 7%-os növekedést, aminél meredekebb tempót akkoriban csak a japánok tudtak diktálni.
Az országon belül azonban mindez csak fokozta a vagyoni különbségeket és a politikai feszültséget. A jó világ alig másfél évtizedig tartott: 1967 tavaszán, néhány héttel az aktuális parlamenti választások előtt a hadsereg tankokkal vonult be Athénba, a katonai vezetés puccsal átvette a hatalmat, és ott is maradtak egészen 1974-ig.
A katonai diktatúra erősen megosztotta az ország szövetségeseit. Nyugat-Európa az emberi jogi helyzetet kritizálta kisebb-nagyobb hangerővel, Amerika pedig szívta a fogát ugyan, de továbbra is fontos szövetségesként tekintett a görögökre a hidegháború idején. Egyrészt túl sok pénzük állt már a görög gazdaságban ahhoz, hogy csak úgy feladják a támogatást (ez eléggé rímel a mai német dilemmára), másrészt a harcos antikommunista propagandát harsogó rezsim beleillett “az ellenségem ellensége a barátom” logikába.
A katonai junta napjai mozgalmasak voltak: lázadások és puccskísérletek követték egymást, Ciprus miatt egyre nőtt a feszültség Törökországgal szemben, annyira, hogy a sziget részleges török megszállása után Görögország ki is lépett a NATO-ból. A gazdaságnak persze mindez megint csak nem tett kimondottan jót.
A káosznak 1981-ben Andreasz Papandreu hatalomra jutása vetett véget. A szocialista miniszterelnök egy kisebb megszakítással egészen 1996-ig vezette az országot, normalizálta a helyzetet, újra beindította a gazdaságot, és deklarálta, hogy Görögország a Nyugathoz akar tartozni. Az ország visszalépett a NATO-ba, belépett a formálódó Európai Unióba, később az eurót is átvette.
A stabilitás, az újra berobbanó turizmus és az EU-ból ömlő pénz végre elhozta az új görög aranykort, és
és egyre látványosabban tovább nyújtózkodni, mint a takarójuk ér. Az ország nyakló nélkül vette fel a hiteleket, aminek hatására persze az életszínvonal meredek emelkedésbe fogott, a politika pedig belement a játékba, és egyre nagyobbakat ígért. Mindez a 2004-es athéni olimpiában csúcsosodott ki, amiről most már látszik, hogy a mostani nagy összeomlás lavináját elindító hógolyó volt.
Az olimpia papíron pénzügyi siker volt: a szervezőbizottság 2005-ös jelentése szerint 1,97 milliárd eurót költöttek rá, és 2,09 milliárd jött be csak a jegybevételekből és közvetítési jogokból. Az csak 2013-ban, egy utólagos elemzés során derült ki, hogy a valós költségek inkább 9 milliárd közelében jártak (nem számítva az új reptér és metró építésének költségét).
Ez sok mindent elmond a görög közigazgatás állapotáról és a korrupció helyzetéről. Az olimpia terhei önmagukban 6% fölé lökték az államháztartási hiányt, és a GDP 110%-ára az államadósságot.
Az EU-nak már itt közbe kellett volna lépnie, de a görögök szemrebbenés nélkül meghamisították az országuk gazdasági adatait, továbbra is többet költöttek, mint amennyijük volt, és az EU pénzébe kapaszkodva száguldottak a katasztrófa felé.
Innen pedig már nem volt megállás, az EU azóta is próbálja megmenteni az országot, iszonyú pénzeket megmozgatva, amit a görögök köszönnek szépen, de továbbra is inkább elszórnak. Az ok egyszerű: az a kormány, aki megpróbál spórolni, megbukik, és a görögök választanak helyette egy olyat, aki leígéri a csillagokat az égről. Nagyjából 200 éve vannak ehhez hozzászokva. Most már csak az a kérdés, hogy előbb jönnek-e rá arra, hogy ez nem fenntartható pálya, mint hogy az EU elzárja a pénzcsapot, vállalva, hogy elbukja az addig kifolyatott pénzt.