Kaphat szobrot egy határozottan antiszemita, a zsidótörvények szigorítását és 1944-ben a zsidók kitelepítését kívánó, a háború utolsó pillanatáig németpárti politikus ma állami pénzből? Hóman Bálint, a két világháború közötti történész és kultuszminiszter rehabilitációja az Akadémiát is nehéz helyzet elé állítja, és egy sor érzékeny kérdést hoz elő: külön lehet-e választani a politikát a tudománytól, mi a különbség jogi és etikai felelősség között, meddig adhatnak felmentést a külső körülmények?
Miután idén tavasszal a bíróság rehabilitálta az 1946-ban háborús bűnösként elítélt Hóman Bálintot, felélénkült a vita a történész-politikus megítéléséről. A Hóman tisztázásáért húsz éve küzdő volt fideszes képviselő, Varga István és a jobboldal egy része a bírósági ítéletet csak az első lépésnek tekinti: szerintük a jogi után erkölcsi és politikai rehabilitációnak kell következnie. Mások ezt elképzelhetetlennek tartják; szerintük Hóman Bálint politikusi és emberi bűnei akkorák, hogy erkölcsileg semmilyen bíróság nem moshatja tisztára.
Ez az ügy a legújabb emlékezetpolitikai csatatér. Nyirő József és Wass Albert után ismét a Horthy-kor egyik szélsőjobboldallal kompromittált figurája körül formálódnak a frontvonalak. Most éppen Székesfehérváron és az Akadémián: az MTA-ban még az a kérdés, ők is rehabilitálják-e a történészként elismert, antiszemita politikusként viszont igen kínos Hómant, Fehérváron viszont már szobrot is emelnek neki. Ez formálisan civil kezdeményezés, de az Igazságügyi Minisztérium célzottan 15 millió forintot adott rá – miközben Orbán Viktor arról beszélt, hogy a kormány zéró toleranciát hirdet az antiszemitizmussal szemben.
Az állami pénzből formálódó szobrot a székesfehérvári önkormányzat jobboldali többsége is támogatja, szerintük a város érdekében kifejtett tevékenysége miatt jár az emlékmű, Hóman politikai nézeteivel pedig nem foglalkoznak. Az ügy azonban komoly tiltakozási hullámot indított el. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és amerikai zsidó szervezetek után a Zsidó Világkongresszus is azt kéri az önkormányzattól, hogy álljanak el a tervtől. A Történelemtanárok Egylete is közleményben tiltakozott a szoborállítás ellen.
„Felelősségét, a zsidótörvények és a német orientáció terén játszott kezdeményező szerepét érdemben nem befolyásolhatja, hogy egyes embereket később megmentett” – írják Hómanról, és elfogadhatatlannak tartják, „hogy egy ország csak a gyalázatos bűnökben részes hírességeire emlékezzen, a tisztességeseket pedig a feledés homályában hagyja.”
Hóman Bálint nevét legtöbben „a Hóman–Szekfű” miatt ismerhetik, a két világháború között írt Magyar Történet kötetei sok család polcán még mindig ott vannak. A sokáig jó barátságban lévő Hóman Bálint és Szekfű Gyula neve a köztudatban összenőtt, de a két történész sorsa máshogy alakult: Hóman 1951-ben a Váci Fegyház börtönkórházában halt meg, Szekfű a háború után viszont moszkvai nagykövet és a kommunista országgyűlés képviselője lett.
Politikailag valójában már jóval korábban eltávolodtak egymástól: az angolszász orientációjú Szekfű balra ment, a németbarát Hóman ellenben jobb felé, méghozzá egyre messzebb. Az elismert középkortörténész a harmincas években lépett politikai pályára: 1932-ben vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, és bár ideológiailag jól passzolt a gömbösi rendszerbe (a jobbra nyitó miniszterelnökkel baráti viszonyban is volt), aki a még hazafiasabb nevelés és a totalitárius tanügyigazgatás kialakításán dolgozott, de sikeres szakpolitikusként tartják számon: megőrizte a terület súlyát, végigvitte a népoktatási reformot (ő vezette be a 8+4 éves rendszert), kiállt a paraszti tehetségek felemeléséért.
A mostani vita nem Hóman tudományos tevékenységéről szól, azt általában ma is nagyra tartják. A két világháború közötti korszakban ő az egyik legmeghatározóbb kutató, ma is hivatkozott középkortörténész, a szellemtörténeti iskola képviselője. Bár ez az eszmék és a lelki tényezők történelemalakító szerepét hangsúlyozó irányzat ma már meghaladott, Hóman több meglátása most is érvényes.
Szintézisre törekedve túl akart lépni a politikai eseménytörténeten, életművét így korszerűbb, társadalom- és gazdaságtörténeti megközelítés is jellemzi. A “korszellem” objektivációit keresve a “magyar lélek történetének” megírását tűzte ki célul - ez nemzetkarakterológiai áthallásaival együtt a maga korában elfogadott tudományos megközelítésnek számított.
Hóman szembehelyezkedett a Mályusz Elemér-féle népiségtörténettel, és a nagy tehetségnek indult, de később az áltudományos turanizmust választó Baráth Tibor faji alapú történetírásával is. A magyar művelődést az európai, katolikus kultúrkör részének tekintette, igaz, emellett a nemzeti kultúrfölényt is hangoztatta, mellyel a környező népekkel szemben a magyar expanzionizmust akarta alátámasztani.
Horthy tanácsadói körében a centrista Bethlen és az angolszászok felé nyitó Kállay Miklós miniszterelnök jobboldali ellenfelének számított. 1938-tól a külpolitikában teljesen németpárti lett, ezután a német–magyar sorsközösséget hirdette, és szembement minden alternatívakereséssel. Amikor a kormány már nem volt elég németbarát számára, ő lett a kormánypárton belüli szélsőjobboldali ellenzék egyik vezéralakja, és részt vett a háborúból való kilépést megakadályozni akaró parlamenti csoportban.
Hóman határozottan antiszemita volt a Tanácsköztársaságtól fogva. 1940-ben memorandumban követelte Teleki Pál miniszterelnöktől a zsidótörvények szigorítását és faji alapra helyezését. Azt írta, tudatára kell ébredni, hogy a zsidó „ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek”, hogy „végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével”, és hogy „zsidókat semminemű hatalmi pozícióban, sem a közigazgatásban, sem a bírói székben, sem az iskolában nem lehet megtűrni”.
Mivel a második zsidótörvény nem szólt a középiskolai oktatásról, Hóman miniszterként saját hatáskörben rendelkezett arról, hogy ott is korlátozzák a zsidó származású gyerekek számát. Abban a négy gimnáziumban, ahol olyan sok volt a zsidó, hogy a gyakorlatban ezt nem lehetett megvalósítani, kötelezővé tette a faji alapon elkülönített osztályokat.
Hóman kulcsszereplője volt annak a folyamatnak, amely a magyar társadalmat hozzászoktatta ahhoz, hogy a zsidókat állami jóváhagyással lehet megalázni és üldözni
– mondja Kovács M. Mária történész. A CEU professzora idézi azt az 1944. márciusi memorandumot is, amit Hóman nemcsak aláírt 29 másik képviselővel együtt, de Sipos Péter kutatásai szerint ő maga fogalmazott (más kutatók szerint utóbbira nincs bizonyíték). Ebben, egy hónappal a német megszállás és hárommal az auschwitzi deportálások előtt Kállaytól a zsidókérdés új, minden addiginál hatékonyabb megoldását és a zsidók kitelepítésének előkészítését követelték.
A kormányzati Veritas Intézetben dolgozó Ujváry Gábor Hómant jóval kedvezőbben ítéli meg. A kutató az Indexnek azt mondta, Hóman Fehérváron szerinte is érdemel szobrot, amiért országgyűlési képviselőként sokat tett a városért. Máshol ő sem állítana neki, „mert megosztó személyiségnek minősül, bár én inkább a pozitív oldalait emelném ki – de kétségtelenül voltak negatívak is, mint mindenkinek”.
Hóman a német szövetség mellett csak külpolitikai okokból tartott ki, előbb azért, mert onnan volt remélhető a revízió, majd oroszfóbiája miatt, és azért, mert azt remélte, így lehet elkerülni a fenyegető német megszállást – hangsúlyozza Ujváry. Szerinte Hóman reálpolitikusnak gondolta magát, de rosszul kalkulált: a németbarátságot jobbnak tartotta a szovjetnél, és tévesen azt remélte, hogy eközben meg lehet őrizni az ország belső önállóságát. Véleménye szerint Hóman antiszemitizmusát a saját kora közegében illik megítélni, akkor pedig az teljesen általános volt, amivel nem számított szélsőségesnek.
„Majdnem minden kritikusa úgy tekint rá 1942 után, mintha meghatározó politikus maradt volna, pedig nem volt már az – mondja Ujváry. – Ezután Hóman inkább csak a Teleki Pál Tudományos Intézet megszervezésére koncentrált.” A német megszállás ellen tiltakozott Veesenmayernál, a neki felkínált miniszteri posztot nem vállalta, mégis képviselő maradt, még Szálasi alatt is. A hungarista nemzetvezetőre nem esküdött fel, de a végsőkig kitartott, még 1945 márciusában is bízott benne, hogy a Balatonnál megállítható a szovjet offenzíva. A holokausztról szóló híreket sem hitte el, a Horthyt a deportálások leállítására késztető Auschwitz-jegyzőkönyv valódiságában is kételkedett.
Hóman 1944-ben több zsidó ismerősének, tudósoknak és művészeknek kezdeményezte a mentesítését, többek között Szekfű Gyula zsidó feleségét mentette meg. Hóman feltehetően nem kívánta a félmillió magyar zsidó legyilkolását, de a legkevesebb, amit mondani lehet, hogy antiszemitizmusa és németbarátsága elvakította. „A népbíróság előtt egy pszichológiai rejtély áll Hóman Bálint tevékenységével kapcsolatban. Ugyanis az egyik oldalon, kifelé, a legteljesebb németbarátságot, a németek legteljesebb kiszolgálását hirdette, és politikai ténykedése is erre irányult, a másik oldalon pedig nagyon sok embernek segítségére sietett” – áll az 1945/46-os per jegyzőkönyvében.
Az őt végül háborús bűnösnek nyilvánító perben több zsidó mentőtanúja volt; azt mondják, ennek is köszönhető, hogy életfogytiglanit kapott halálbüntetés helyett. A magánkapcsolataiban kellemes társasági figuraként ismert Hóman zsidóellenessége a középosztály egy részére jellemző úri antiszemitizmusból fakadt – Hóman Bálint azonban nem egy átlagvalaki volt a korszak keresztény-úri világában, hanem meghatározó politikus. Kérdés, hogy mai megítélésén mennyit változtat az, hogy a civilizáció teljes összeomlása idején magánemberként többeknek segített.
„A történész Hóman Bálintot nagyon nagyra tartom, ami viszont a politikusi magatartását illeti, figyelembe véve az antiszemita megnyilvánulásait, a zsidótörvényekben játszott szerepét, hogy Szálasi mellett végig kitartott, az teljességgel vállalhatatlan” — mondta nekünk Katona Csaba történész.
A népbíróság a Szovjetunióval való hadba lépés megszavazása miatt nyilvánította Hómant háborús bűnösnek. Ez jogilag már akkor abszurd volt, a mostani jogi rehabilitációt ezért a Hóman-kultuszt ellenző megszólalók többsége is elfogadja, az akkori, koncepciós ítélet szerintük sem védhető. A vita arról szól, hogy a bírósági felmentés erkölcsileg is tisztázhatja-e. Ujváry Gábor szerint a bíróság után (a rehabilitációs eljárásban ő volt a felkért szakértő) tudományos érdemei miatt az Akadémiának is rehabilitálnia kellene: „Éppen ideje lenne, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar historikusát visszavegyék a testületbe” – idézte a Rubiconban.
„A magyar tudomány intézményei jogilag és erkölcsileg is megkérdőjelezhetetlen működésre törekszenek. Ezért a tudomány minden művelőjétől megkövetelik a hatályos jogszabályok betartását, az emberi méltóság, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok feltétlen tiszteletét” – áll az Akadémia etikai kódexében az akadémiai tagság etikai feltételeivel kapcsolatban.
Ennek a feltételnek több, az ötvenes években politikai okokból megválasztott akadémikus sem felelne meg, mondják a Hómant pártolók; lehet, de mások alkalmatlansága nem érv egy másik alkalmatlan személy mellett – felelik erre az ellenkező oldalról.
Korábban két volt akadémiai elnök, Kosáry Domokos (ő fiatal történészként Hóman munkatársa is volt) és Glatz Ferenc is ezt javasolta a tudományos érdemekre való tekintettel. Az akadémiai tagság azonban nem csak tudományos rang, van morális töltete is – hangsúlyozzák az ellenzők. „A rehabilitáció üzenete az lenne, hogy a tudós testület – alapos megfontolás után – nem talált komoly kifogást Hóman történelmi szerepével szemben sem” – fogalmaz Kovács M. Mária. Ujváry nagyon máshogy gondolja: szerinte már a felvetés is abszurd, hogy az MTA-tagság esetében a történelmi szerepet kellene irányadónak tekinteni. „Az MTA-nak nem politikai döntőbírónak kell lennie ebben az ügyben, hanem a tudományos teljesítményt megítélő testületnek” — írta az Indexnek.
Az Indexet az MTA Kommunikációs Főosztálya arról tájékoztatta, hogy nincs összefüggés a bírósági és az akadémiai rehabilitáció között. Az Akadémia ugyanis már 1945-ben, fél évvel a népbírósági ítélet előtt kizárta a volt minisztert, méghozzá nem kommunista, hanem a Horthy-korban akadémikussá választott tagok szavazataival. Az indoklás is más volt: míg a bíróság a Szovjetunióval való hadba lépés támogatása miatt ítélte el Hómant, az Akadémia indoklása szerint:
„Hóman Bálint a nemzeti-szocializmusnak Németországban történt uralomra jutása után szállás-csinálója volt hazánkban a horogkeresztes eszméknek s hosszú vallás- és közoktatásügyi minisztersége alatt az ország szellemi életét minden erejével a német érdekek szolgálatába törekedet állítani. Ezáltal egyik legfőbb okozója lett az országot ért történelmi katasztrófának.”
Bár ez az 1945-ös indoklás ma több ponton megkérdőjelezhető (Hóman ideológiailag végig ellenezte a nemzetiszocializmust, az országot ért katasztrófának pedig minden tévedése és politikai bűne ellenére sem lehetett az egyik fő okozója), az Akadémia egyszer mégis elutasította már a történész rehabilitációját. Ez ugyanis már 1989-ben is felmerült, akkor a Tudományetikai Bizottság még eleinte támogatta is, hogy Hómant más, 1945 után politikai okokból kizártakkal együtt jelképesen visszafogadják a tagok közé, később azonban „további jogi és történelmi szempontok merültek fel”, amelyek miatt Hóman rehabilitálási ügyét mégsem terjesztették a közgyűlés elé.
Az MTA-elnök Lovász László a közelmúltban egy interjúban beszélt a kérdésről: „A szakmai és emberi szempontok valóban ellentmondanak. A magam részéről egyértelművé teszem, ha e javaslatot az akadémikusok egy része benyújtja, és szavazunk erről, az Akadémiának akkor is teljes mértékben el kell határolódnia a Hóman képviselte említett elvektől".
Az MTA egyelőre kivár, úgy tűnik, nem szívesen vállalnák a döntést a kérdésben, a törvényileg rájuk kényszerített utcanév-bizottságosdi után feltehetően a látszatát is szeretnék kerülni, hogy eljátsszák a politikai döntőbíró szerepét. Az akadémiai vezetés a sejthető lobbi ellenére magától nem kezdeményezett rehabilitációs vizsgálatot, de ha erre bármelyik akadémikus javaslatot tesz, azt hivatalból le kell folytatniuk.