Egyiptom sok évezredes története összefonódott az életet és pusztító áradásai nyomán gyakran a halált is jelentő Nílussal – és ez a legújabb korban sincs másként. Jól mutatja ezt, hogy a modern Egyiptom megszületése is leginkább a folyón épült hatalmas gát, az Asszuáni-gát elkészüléséhez köthető, de a beruházás egyben egy sokszereplős világpolitikai játszma része is volt.
Az a gondolat, hogy a Nílus áradásait gáttal szabályozzák nem a modern korban született meg. A 19–20. század fordulóján a britek meg is építettek a Kairótól 800 kilométerre délre fekvő Asszuánnál egy közel két kilométer hosszú, 36 méter magas gátat, de ez nem volt elég a hatalmas folyam áradásainak feltartóztatására, így több terv is készült ennek megnagyobbítására.
Amikor az 1952-es forradalom nyomán hatalomra került Gamal Abdel Nasszer elnök újra elővette a gát fejlesztésének ötletét, a cél már nem csupán a folyó szabályozása, hanem az ország villamos energiával való ellátása, és ezzel modernizációja is volt. Viszont Egyiptomnak sem megfelelő technológiai tudása, sem elegendő tőkéje nem volt a végül nagyjából egymilliárd dollárt felemésztő építkezéshez. A kérdés tehát az volt, hogy a két szuperhatalom és szövetségeseik közül ki fogja mindezt Nasszer rendelkezésére bocsátani.
A tét nem csak gazdasági volt, a Közel-Kelet térségében vezető szerepre törő Nasszer egyébként is igyekezett lavírozni a két hatalmi tömb között, az Egyesült Államok és a Szovjetunió is igyekezett magához kötni Nasszer rezsimjét. A gát építésének előkészítése amerikai és brit pénzintézetek finanszírozásával zajlott, ám a Nyugat megvonta a támogatást, amikor kiderült, hogy Nasszer – Csehszlovákia közvetítésével – jelentős fegyverüzletet kötött a Szovjetunióval.
Az egyiptomi elnök azonban nem volt hajlandó lemondani a tervről, és úgy döntött, a kieső forrásokat a Szuezi-csatorna államosításával, majd a hajóforgalom megadóztatásával pótolja. Az 1956 októberében kirobbant szuezi válság során aztán Nasszer merészségét igazolták az események: a brit–francia erők ugyan egyértelmű fölényben voltak a hadműveletek során, de nemzetközi nyomásra a két egykori gyarmatosító kénytelen volt lemondani a csatorna ellenőrzéséről.
A vámok és az ezeket kiegészítő szovjet anyagi segítség már elég volt, hogy az építkezés 1960-ban megindulhasson. A régi, alacsony gáttól mintegy öt kilométerre északra épült meg az új gát, amelyhez 43 millió köbméter anyagot kellett megmozgatni (16-szor annyit, mint amennyit a gízai nagy piramis építésekor), de tíz év alatt elkészült a nagy mű. A 111 méter magas, közel négy kilométer hosszú gát 45 éve, 1970. július 21-én készült el, így a szeptemberben elhunyt Nasszer még láthatta, bár a hivatalos, 1971-es átadón már nem lehetett ott. Az elnök emlékére utódja, Anvar Szadat a létrejött óriási, 5250 négyzetkilométert beborító (ez nagyjából a Balaton vízfelületének tízszerese) mesterséges tavat Nasszer-tónak nevezte el.
Az Asszuáni-gát vízerőművének 12, szovjet technológiával épült turbinája évente mintegy 10 milliárd kilowattóra energiát termel, és a mezőgazdaságra is óriási hatást gyakorolt: 283 ezer hektárnyi, korábban áradásoktól fenyegetett föld állandó vízellátását oldotta meg, miközben 324 ezer hektárnyi, addig megművelhetetlen föld öntözését is lehetővé tette.
Persze mindennek megvolt az ára, a Nasszer-tó területéről közel 100 ezer egyiptomi földművest és szudáni nomádot kellett kitelepíteni, de meg kellett oldani számos felbecsülhetetlen értékű ókori műemlék elköltöztetését is. A legismertebb az Abu Szimbelnél található két sziklatemplom, melyek gigantikus szobrait darabokra vágva költöztették néhány kilométerrel arrébb, egy magasabban fekvő területre. Azzal viszont nem számoltak a tervezők, hogy a Nílus rendszeres áradásainak elmaradásával a termőföldek nem kapják majd meg a korábban rendszeresen érkező nílusi iszapból származó tápanyag-utánpótlásukat, így a kezdetben megugró termésátlagok folyamatos csökkenésbe kezdtek, mára pedig a szikesedés komoly károkat okoz a termelőknek.