Már általános iskolában megtanultuk, hogy az Árpád-ház 1301-ben, III. András halálával tűnt el a magyar történelem színpadáról. Alig-alig esik viszont szó az uralkodóház utolsó tagjáról, akit hajlamosak vagyunk jelentéktelen mellékszereplőként kezelni, pedig abból a kevésből, amit tudhatunk róla, egy tehetséges, a nyugati mintákra nyitott király képe bontakozik ki.

A körülmények nem igazán kedveztek III. Andrásnak, akinek már Árpád-házi származását és így trónigényét is sokan vitatták. A kételyek alapját az adta, hogy II. András 1234-ben, igen idősen, 58 évesen vette el harmadik feleségét, Estei Beatrixet, aki férje következő évi halála után jelentette be, hogy gyermeket vár – a rossz nyelvek szerint nem a király, hanem a királyné szeretője, Dénes nádor lehetett az apa. Beatrix mindenesetre menekülni kényszerült, így István fiát is Itáliában szülte meg. A herceg soha nem tért haza Magyarországra, de a valószínűleg 1265-ben született fiát, Andrást is királyi hercegként nevelték, és amikor IV. (Kun) László 1290-ben erőszakos halált halt, az ő neve is ott volt a lehetséges utódok között Albert Habsburg hercegé és Anjou Károly calabriai hercegé mellett.

Harcban élve

Andrást végül Árpád-házi kötődése, illetve amiatt választhatta meg a magyar nemesség, mert a király külföldi hátországának hiányában a főurak úgy gondolták, nem veszélyeztetheti a zűrzavaros évtizedekben kialakított kiskirályi hatalmukat és függetlenségüket. III. András 725 évvel ezelőtti, 1290. július 23-i történt koronázását követő rövid uralkodását végigkísérte a pápa, a német-római császár támogatását élvező trónkövetelők, illetve a főurak elleni politikai és fegyveres hadakozás.

Már trónra lépésekor esküt kellett tennie egy hatalmát korlátozó hitlevélre, később pedig csak korlátozottan tudott a köznemességre támaszkodva fellépni az országot uraló anarchia ellen. A helyes, ám végrehajthatatlan törvények meghozatala után András 1298-tól taktikát váltott, és a főurak egy részével kiegyezve sikerült a két leghatalmasabb famíliát, a Kőszegieket és a Csákokat meghódoltatnia, de mielőtt elkezdhette volna élvezni konszolidációs politikájának gyümölcseit, 1301. január 14-én meghalt – a gyanú szerint mérgezés áldozata lett.