A 17. században rendszeresen a befagyott Temzén tartottak vásárokat, és a kemény telek Németalföldtől a Magyar Királyságig, a kontinens jelentős részén éreztették hatásukat. „Kis jégkorszaknak” a 14. századtól a 19. századig terjedő hűvösebb időszakot nevezi a tudomány, amelynek okai elsősorban a naptevékenységben, a vulkáni aktivitásban és az éghajlat természetes ingadozásában keresendők.
Egy új kutatás azonban megállapította, hogy a kiugróan kemény telekhez, viharos időjárásokhoz, rossz terméshozamokhoz kötődő emlékezet miatt az európai kis jégkorszak jelenségét erősen túlbecsültük. A 20. században született teória szerint a tartósan hűvösebb éghajlat egészen 1850-ig éreztette hatását. A jelenség bizonyítékaként egyebek mellett fák évgyűrűit, illetve a francia borvidékek szőlőterméseinek alakulását vizsgálták át a szakemberek. Ugyanakkor közvetett források, például művészeti alkotások is hozzájárultak az elképzelés meggyökerezéséhez, egyik leghíresebb közülük id. Pieter Bruegel 1565-ös Vadászok a hóban című festménye, amely a téli táj idilljét és a falusi életmód előnyeit illusztrálja.
Morgan Kelly és Cormac Ó Gráda, a University College Dublin kutatói azonban egy új vizsgálatukban megkérdőjelezik a fenti koncepciót. A kutatók a középkortól az újkorig a téli és nyári hőmérsékleti viszonyok rekonstruált adatain futtattak le néhány statisztikai elemzést, melyek meglepő eredménnyel jártak: bár 1900 körül valóban tartós hőmérséklet-változásra utaló jeleket találtak, hosszan tartó középhőmérséklet-csökkenésre korábban csak az 1810-es évek svájci kantonjaiban bukkantak.
Mivel adataik ellentmondanak a kis jégkorszakkal kapcsolatos tudományos közmegegyezésnek, a kutatók nagyon is tisztában vannak eredményeik provokatív jellegével. Kelly és Ó Gráda feltételezése szerint ez az eltérés annak köszönhető, hogy a statisztikai elemzés megszokott első lépését átugrották, és kihagyták az adattisztítási fázist, amelyben a statisztikusok az adatbeviteli hibákat igyekeznek kiszűrni és a szélsőértékeket – ebben az esetben a helyi időjárási anomáliák bizonyos extrém értékeit – szükség esetén kijavítani. Ebből következőleg – érvelnek a kutatók – a történelmi klímaváltozásra vonatkozó bevett elmélet „statisztikai műalkotás”, azaz bizonyos adatok mesterséges eltávolításának következménye, s nem az európai populáció által tapasztalt hosszú távú felmelegedés vagy lehűlés.
A tudósok ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a történelem során észlelt klímaváltozások egyáltalán nem jelentéktelenek. „Nem állítjuk, hogy a szélsőséges időjárási események lényegtelenek – fejti ki Ó Gráda. – Északnyugat-Európában a kemény fagyok, a hideg és csapadékos nyarak számos éhínséget idéztek elő a 18–19. század folyamán. Ám néhány zord tél még nem alkot kis jégkorszakot. Az, hogy szerintünk ezt az elméletet nem lehet igazolni, nem jelenti, hogy ne történtek volna komoly változások az éghajlatban, vagy ne lenne semmi szerepe az emberi tevékenységnek. Éppen ellenkezőleg: mivel nyilvánvalóan nem következett be jelentős éghajlat-ingadozás Európában 1200 és 1800 között, a 19. század végi, 20. századi kiugró hőmérséklet-növekedés strukturális jelenség, és nem egy periodikus folyamat.”