Szaddám Huszein és a nemzetközi közösségnek nevezett – pontosan nem definiálható – katonai-politikai érdekszövetség döntő összecsapásának nem a kezdete, hanem az egyik kulcsfontosságú előzménye volt 1990. augusztus 2.: hajnali 2 órakor Irak megkezdte Kuvait megszállását. Három hadosztály, mintegy 350 harckocsi özönlötte el a kis országot, még a földön megsemmisítette a légierő 24 vadászgépét. Az előretörő páncélosok légi támogatással megtámadták Kuvaitvárost, és elfoglalták az emír palotáját – az uralkodónak még sikerült elmenekülnie. A kuvaiti légvédelemnek mindössze 12 ellenséges repülőgépet és 15 helikoptert sikerült megsemmisítenie. Augusztus 4-én 100 ezer fős iraki főerő kelt át a határon, és annak mindkét oldalán állásokat kezdtek kiépíteni. A műveletekben körülbelül 2 ezer iraki harckocsit vetettek be.

A konkrét támadás meglepetésszerű volt, ám arra lehetett számítani, hogy Irak valamikor háborút indít valamelyik térségbeli ország ellen. Akkorra Irak államadósságát már 80 milliárd dollárnyira tették – az irdatlan összeg az Irán elleni háború (1980–1988) költségei miatt gyűlt össze –, s a két legnagyobb hitelező Kuvait és Szaúd-Arábia volt. Az olajárak visszaesése miatt csökkent az ország olajbevétele – az éves jövedelem messze alatta maradt az adósságszolgáltatási kötelezettségeknek –, a gigantikus méretűre növelt hadsereg csak a célországra várt, amely lehetett volna az ősellenség, Irán, de ugyanúgy Szíria is, amely az iráni–iraki háború idején megakadályozta Irak olajexportját. Ugyanannyira nem lehetett célpontként kizárni Szaúd-Arábiát, Kuvaitot, sőt Izraelt sem.

Szaddám végül a leggyengébb ellenfelet választotta, ahol a háború a legnagyobb zsákmányt is ígérte. Csapatai gyorsan hatalmukba kerítették a sejkséget, s elfoglalták a Kuvait és Szaúd-Arábia között lévő, olajban különösen gazdag úgynevezett semleges övezetet is. Azonnal túszokat szedtek azon országok állampolgárai közül, melyeknek a szankcióira számítani lehetett.

Kitör a Sivatagi Vihar

Az Egyesült Államok nem habozott sokáig: Norman Schwartzkopf tábornok parancsnoksága alatt hadserege ellencsapásra készült. A választ bizonyosra lehetett venni: az 1980-ban kihirdetett Carter-doktrína kimondta, hogy „az Egyesült Államok minden, a Perzsa-öböl birtoklására tett külső kísérletet saját létfontosságú érdekei ellen szóló támadásnak tekint, és ha kell, akár katonai erővel is elhárít”. Nemsokára meg is kezdődött a Sivatagi Pajzs nevű hadművelet előkészítése. A Szaddám Huszeinnel szembeni koalícióban végül 30 ország vett részt – többük, mint például Nagy-Britannia és Franciaország igen hathatós katonai jelenléttel –, 18 további állam pedig gazdasági és humanitárius eszközökkel támogatta a diktátor megdöntését.

Első lépésként az amerikai és szövetséges katonákat a hadszíntérre küldték, majd a konkrét hadműveletek 1991. január 17-én kezdődtek meg. A következő lépésben újabb katonákat küldtek a térségbe, melyek Kuvait visszafoglalására és az iraki benyomulásra is elegendőek. A támadó hadműveletek megkezdésének ideje 1991. februárra érkezett el.

Szaddám a hatalmas nemzetközi nyomástól úgy akart megszabadulni, hogy megkísérelte Izraelt belekényszeríteni a háborúba, ily módon megszerezhette volna a moszlim országok támogatását. 39 alkalommal is rakétákat lőtt ki Izrael legnagyobb lakott településeire, az ellencsapás azonban nem következett be, az amerikai Patriot rakéták sikerrel semlegesítették az iraki Scudokat – a háború eszkalálódása elmaradt. Egy Scud azonban a szaúd-arábiai dahrani amerikai bázisba csapódott, és megölt 28 amerikai katonát.

A légitámadások után a Sivatagi Vihar támadó hadműveletre végül február 24-én került sor. Az amerikai, brit, szaúdi és francia csapatok összehangolt támadása során alig több mint négy nap alatt összezúzták az iraki hadsereg ellenállását.

A visszavonuló irakiak felgyújtották az elérhető olajkutakat, majd február 26-án kinyilvánították, hogy kivonulnak Kuvaitból. Másnap idősebb George Bush amerikai elnök bejelentette, hogy tűzszünetet hirdet. A háború mérlege igencsak egyenlőtlenül alakult: míg az irakiak becslések szerint 100-200 ezer katonát vesztettek, a szövetséges csapatok kevesebb mint háromszázat.

Ám a háború utáni rendezés, Irak semlegesítése – mint oly sok 20. századi fegyveres konfliktus esetében – itt is kudarcot vallott, és az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i események után, a terrorizmus elleni harc jegyében nemzetközi szövetségeseivel 2003-ban elindította a második öbölháborúnak is nevezett iraki háborút.