1945-ben az amerikaiak majdnem 90 százaléka értett egyet azzal, hogy az ország hadserege atombombát dobott két japán nagyvárosra. A legfrissebb eredmények szerint már alig több, mint a népesség fele gondolja ezt jó megoldásnak, a többiek szerint felesleges erőfitogtatás volt csak, hogy hetven éve, helyi idő szerint reggel nyolc körül a Hirosima fölött repülő Enola Gay személyzete megszabadult a világ első, hadászati céllal bevetett atombombájától.

Ma már máshogy gondoljuk

A történészek egyik alapvetése, hogy sok döntést nem utólag, mai fejjel kell megvizsgálni, hanem abban a kontextusban, amelyben az adott eseménysor amúgy is zajlott. Sokan azt mondják, hogy Japán amúgy is a megadás szélén volt, az atombomba nélkül is el lehetett volna érni, hogy az addigra (katonai és polgári áldozatokat is beleszámítva) mintegy hárommilliós emberveszteséget elszenvedő, a tengeri blokád miatt szinte éhező és hadianyag-utánpótlástól megfosztott ország nem bírta volna már sokáig a nyomást. Többek szerint az atombombák célja nem is annyira a japán ellenállás megtörése volt, az USA inkább a szovjeteknek akart üzenni, mert már ekkor kezdett körvonalazódni a későbbi hidegháború.

Ennek viszont szinte minden akkori adat ellentmond. Truman szavaival élve Japán inváziója „egy újabb Okinawa lett volna az elejétől a végéig”. Ezt mutatja a tény, hogy addigra tulajdonképpen pont Hirosima és Nagaszaki kivételével az összes japán nagyvárost olyan súlyosan szétbombázta az amerikai légierő, hogy a károk jóval meghaladták a két atombomba által okozott pusztítást. A japán civil és katonai vezetők ettől függetlenül folyamatosan készültek a mindent eldöntő ütközetre. A népesség nagy részét felkészítették az ellenállásra, az adatok szerint a kamikaze-hadviselést a levegőből a földre is levitték volna.

A japánok elszántságát mutatja, hogy sok történész szerint nem is a két bomba miatt kapituláltak, Hirohito császár az augusztus 8-i szovjet hadüzenet, illetve az egy nappal későbbi, mandzsúriai orosz támadás miatt utasította végül a kormányt, hogy fogadják el a szövetségesek feltételeit, és tegyék le a fegyvert. A háború hivatalosan egy hónappal később ért véget, de a megszállott japán helyőrségek katonái néhol még évekig, sőt évtizedekig harcoltak. Onoda Hiroo 1974. március 9-én adta csak meg magát, vagyis majdnem harminc évvel a háború befejezése után, és akkor is csak azért, mert régi parancsnoka utasította erre.

A legkisebb rossz?

Az atombombák bevetése ettől függetlenül borzalmas tett volt, a fegyver valóban az emberiség legvisszataszítóbb találmányai között van. A bevetés helyeslői és támogatói sokszor hangsúlyozzák, hogy a bomba hosszadalmas és véres időszaktól, hatalmas veszteségektől mentette meg a szövetségeseket, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a bomba – bármennyire is furcsa ezt kimondani – még ennél is nagyobb szívességet tett a japánoknak. Becslések szerint japán katonák és civilek milliói, és úgy általában az ország maga menekült meg azon az áron, amit a két atombomba áldozatai fizettek meg.

A bomba bevetését helyeslő, illetve szükségesnek mondó történészek szerint akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha azt nézzük, hogy milyen más lehetőségei lettek volna a döntést meghozó Truman elnöknek. Ha megnézzük, kiderül, hogy az amúgy sem túl nagy számú egyéb lehetőség közül még mindig az atombomba ledobása tűnik a legkevésbé rossznak. Természetesen minden más megítélés alá esne, ha a Nagaszaki óta legalább egyszer még vetettek volna be atomot, hiszen akkor egy más eseménysor elindításáról lett volna szó. Nyilvánvaló, hogy egy atomháborúba torkolló fegyverkezési verseny lett volna a következmény, akkor ma fel sem merülne, hogy az atombomba elfogadható megoldás volt.

Persze nehéz ezt az eseményt a helyén kezelni. Hiába tudjuk, hogy az amerikai hadsereg sokkal brutálisabb gyújtóbombás támadásokat is vezetett a Japán nagyvárosok ellen, hiába vagyunk tisztában azzal, milyen elszántan védték volna valószínűleg szinte az utolsó emberig a japánok a saját országukat, a két atombomba csak a statisztikák és a számok világában tűnik igazolható cselekedetnek.

Jól tudta ezt az amerikai propagandagépezet is, ezért volt, hogy sokáig tiltották a bombák valós következményeinek bemutatását, és főleg csak a hatalmas gombafelhőről készült képeket, esetleg a légi felderítés előtte és utána készült fotóit mutatták be a közvéleménynek. A hirosimai robbanás és a nyomában keletkező tűzvihar 80-140 ezer embert ölt meg azonnal, és nagyjából ugyanennyien sérültek meg súlyosan. A bomba villanását a 8 kilométerrel odébb lévő szemtanúk a napnál tízszer világosabbnak írták le, a hirosimai épületek kétharmada elpusztult, vagy a robbanás bontotta le, vagy a tűzvihar perzselte fel őket. Fél órával a robbanás után jött vissza radioaktív csapadék formájában mindaz, ami a levegőbe jutott, így a robbanásban eredetileg nem annyira érintett területek is bőven kaptak a bomba hatásaiból. Az USA sokáig a sugárzással kapcsolatos utóhatásokat is tagadta, pedig a túlélőket ért terhelés még évtizedekkel később is kimutatható volt.

A japánoknak fogalmuk sem volt, mi történhetett. A túlélők által küldött jelentések csak annyit közöltek, hogy valami egészen új típusú fegyverrel támadták meg őket. A tokiói hadvezetésnek csak az tűnt fel, hogy a hirosimai helyőrséggel teljesen megszűnt a kapcsolat. A helyszínre küldött felderítőnek először a hatalmas füst, aztán a lángoló és romokban álló belváros tűnt fel. A japán tudósok sokáig nem fogadták el, hogy valóban atombombát dobtak rájuk, a saját kísérleteik sikertelensége miatt úgy gondolták, hogy ha az amerikaiak valahogy rá is jöttek az atomrobbantás titkára, azt nem tudták bombává, pláne biztonsággal bevethető bombává formálni. Truman amerikai elnök a robbantás után 16 órával tartott beszéde volt a legmegbízhatóbb forrás, amelyből a japánok tájékozódni tudtak.

A bevetés ellenzői szerint az amerikaiak törekedhettek volna egy demonstrációs robbantásra ahelyett, hogy egy város felett vetik be a fegyvert. Ez utólag valóban elfogadható ötletnek tűnik, de ha kicsit jobban belegondolunk az akkori helyzetbe, már nem is olyan egyértelmű a dolog. A bemutatórobbantáshoz az kellett volna, hogy az amerikaiak előre bejelentsék, hogy valahol valami történik majd. Az atombomba azonban túl jól őrzött titok volt (egyes források szerint még az Enola Gay legénysége között is akadt olyan, akinek fogalma sem volt, pontosan milyen bombát is visznek magukkal), ráadásul az amerikaiak féltek, mi lesz akkor, ha a bomba besül. Ugyanakkor tény, hogy Hirosima egyike volt azoknak a városoknak, amelyeket nagyjából békén hagyott az amerikai légierő. Pár nappal a bevetés előtt már külön parancsban tiltották meg, hogy a város ellen bombázók repüljenek, pont azért, hogy a bomba hatásait minél alkalmasabb körülmények között, lehetőség szerint érintetlen város felett vethessék be.

Sokan azt is mondják, hogy az USA sokkal többet tehetett volna az előzetes figyelmeztetések terén. Ez is érdekes pont, hiszen az USA (és az összes szövetségese) folyamatosan jelezte a japánoknak, hogy ha nem adják meg magukat, csak a teljes pusztulás marad nekik alternatívának. Az is tény, hogy amerikai repülők folyamatosan szórták a bombázásokról szóló üzeneteket a japán városokra, de nem tettek említést arról, hogy a közeljövőben egy minden eddiginél pusztítóbb fegyvert vetnek majd be. Persze pár évvel korábban a japán hadsereg sem siette el, hogy a megtámadott területek civil lakosságát értesítse.

Az egész atombomba-kérdés legérdekesebb része, hogy mennyire tudjuk elfogadni a tényt: a bombát bevetették, és ha már be kellett vetni, a világtörténelem szempontjából talán a legjobb lehetőség volt, hogy azok és ott vessék be, akik és ahol bevetették. Persze ez a gondolatkísérlet nem tudja ellensúlyozni mindazok szenvedését, akik ott voltak a támadáskor. A visszaemlékezéseket olvasgatva az ember nehezen tudja magát azzal nyugtatni, hogy elevenen elégett gyerekek, az iszonytató hőségben egy pillanat alatt eltűnő emberek, vagy a lángok és a sugárzás stigmáit életük végéig magukon viselő tízezrek kellettek ahhoz, hogy véget érjen az akkor már öt éve tartó őrület.

A háborút gyűlölni, nem a katonát

Sokkal közelebb jutunk az igazsághoz, ha tudjuk, mit gondolt a bombát ledobó gép másodpilótájáról a robbanás egyik túlélője, Koko Tanimoto Kondó. A támadás idején alig nyolc hónapos, ma tehát hetvenéves hölgy évek óta járja a világot, hogy minél több embernek beszélhessen a támadásról. Nem is annyira az akkor szerzett élményeiről, hiszen egyértelmű, hogy abból sokra nem emlékszik. Viszont azt nagyon jól tudja, milyen érzés volt tizenévesen, amikor meztelenül állt egy emelvényen, amíg a robbanás utóhatásait vizsgáló orvosok a sugárzás hosszú távú jeleit keresték a testén. Azt is tudja, milyen érzés volt, mikor az amerikai vőlegénye végül szakított vele, mert a férfi családja folyamatosan azzal traktálta, hogy a nő képtelen lesz gyereket szülni neki a sugárterhelés miatt. Persze névtelen amerikai jótevőkről is tud, akik a mai napig küldenek adományt a támadás évfordulóján a túlélőknek, vagy azok leszármazottainak.

Kondo az NBC tévécsatorna egy különleges műsorában találkozott az Enola Gay másodtisztjével. A nő apját hívták meg a műsorba, és a show alatt folyamatosan hívták be a meglepetésvendégeket. Az akkor tizenéves először gyűlölettel nézett a pilótára, de aztán meglátta a könnyeket Lewis szemében. „Arra kértem Istent, bocsássa meg, hogy gyűlöltem ezt a fickót. Valójában a háborút kellene gyűlölnöm” – mondja Kondo, aki korábban éveken át tervezgette gyerekként, hogy üti, rúgja és harapja majd a gép személyzetét, ha egyszer véletlenül találkozik velük. Aztán mikor a műsorvezető megkérdezte Lewist, mit érzett a robbanáskor, Lewis azt válaszolta, hogy azt írta a repülési naplóba,

Istenem, mit tettünk?

A bomba a mai napig része az emberek gondolkodásának. Abe Sinzó japán miniszterelnök a közelmúltban indítványozta, hogy a japán törvényhozás változtassa meg a hetven évvel ezelőtt érvénybe léptetett alkotmánynak azt a szakaszát, amely tiltja, hogy a japán véderő (vagyis a hadsereg) a szigetország területén is részt vehessen fegyveres konfliktusokban. A japánok mindenkinél pontosabban emlékeznek, milyen borzalmas eredménnyel jár egy háború, így az ötletet hatalmas ellenkezés fogadta, a korábban népszerű politikus elfogadottsága 40 százalék alá esett.

Az atombomba bevetésével kapcsolatos vitákban ráadásul van még egy fontos vonal: a japán hadsereg nemcsak a védekezésben volt kérlelhetetlen, a támadásoknál, illetve a más elfoglalt területeken sem volt hiány a kegyetlenkedésekben a beszámolók szerint. A bomba bevetését támogatók ezért sokszor mondják, hogy az USA csak befejezte, amit Japán Pearl Harbornál elkezdett. A japánok többsége pedig se Pearl Harbort, se Hirosimát nem akar újra.