A Konzervatív Párt által megnyert májusi brit parlamenti választásokon a Skót Nemzeti Párt a brit parlament alsóházába küldött 59 skót képviselőből 56-ot adhat, így a harmadik legerősebb párttá nőtt Nagy-Britanniában. A Munkáspárt és a liberális demokraták katasztrofális skóciai eredményük után nyalogatják a sebeiket. De milyen történelmi okok állnak a háttérben?
A Munkáspárt skóciai összeomlása, a Skót Nemzeti Párt (SNP) felemelkedése mögött – eddig hagyományosan a Munkáspárt tagjai közül került ki a skóciai képviselők zöme – új keletű és régóta lappangó tényezők egyaránt meghúzódnak. A városokban jelentősen csökkentek a lakásépítések, hasonlóképpen a gyáripar is visszaesett, azaz a Munkáspárt skóciai bázisát alkotó szakszervezetek is vesztettek súlyukból – fejti ki Tom Devine, az újkori skót történelem legjelentősebb szakértője, az Edinburghi Egyetem nyugalmazott professzora.
A Munkáspárt az ír katolikus kisebbséget is maga mögött tudhatta, amely Észak-Skóciában különösen befolyásosnak számított. Az 1920-as években, az Ír Szabadállam megalakulása után e nemzeti kisebbség szinte egyik napról a másikra a liberálisoktól elfordulva a szerintük a társadalmi igazságosságot képviselő Munkáspárt híve lett. Ám mostanra megkopott a hűségük, és immár nem feltételezik a Skót Nemzeti Pártról sem, hogy protestáns politikai formáció lenne.
Ezek a hosszú távú tényezők ugyan megfelelő magyarázatként szolgálnak a Munkáspárt gyengülésére, ám korántsem elegendők a katasztrofális vereség indoklásához. Számításba kell vennünk azt is, hogy a Munkáspárt ideológiája a nyolcvanas években jelentősen felhígult. A párt ráébredt arra, hogy ahhoz, hogy le tudja váltani a thatcheri konzervativizmust, nem elég centrista politikát folytatnia, valamelyest még jobbra is kell tolódnia. 1997-ben azután Tony Blair a megújult Munkáspárt élén győzött, és a párt egészen 2010-ig magánál tartotta a kormányrudat. Néhány idős skót, akivel mostanában beszéltem, ennek kapcsán így fogalmazott: „Mi nem változtunk; ellentétben a Munkáspárttal.”
Szintén meghatározó lépés volt az egykamarás, korlátozott jogokkal rendelkező Skót Parlament felállítása és az 1990-es devolúciós szabályok bevezetése. Egy munkáspárti miniszter, aki egész életében a devolúció, a központi hatalom helyi, területi átruházása és a nacionalizmus ellen harcolt, egyszer azt mondta: „A saját akasztófánkat ácsoltuk meg.” Az arányos képviselet valóságos megváltásként jött az SNP-nek, mivel egyéni képviselőhelyet alig szereztek az először megválasztott Skót Parlamentben. Míg az egyéni képviselőhelyekért folytatott küzdelemben csupán a második-harmadik helyen álltak, addig a listára leadott szavazatok alapján sokkal jobb helyezést értek el – ebből a szavazóbázisból kiindulva kezdték felépíteni a pártot.
Az SNP nem a függetlenség ígéretével érte el sikereit a 2007-es és 2011-es skót parlamenti választásokon, amikor kormányra kerültek Skóciában. Nem csupán a 2014-es függetlenségi népszavazás, de a frissebb közvélemény-kutatások is azt mutatják, többségben vannak az uniópártiak az országban. Ám a korábbi, Munkáspárt által vezetett skót kormányokhoz képest a Skót Nemzeti Párt irányította végrehajtó hatalom mindkét alkalommal jóval hatékonyabban működött.
Az SNP soha nem hajlott a szélsőségekre, polgári középutat képviselt a nemzeti kérdésben. Kezdettől vigyázott arra, hogy véletlenül se lépjen rá arra az útra, amelyet néhány szélsőségesen nacionalista párt járt be a kontinentális Európában.
Végezetül térjünk ki néhány szóval a 2014. szeptember 18-án lezajlott referendumot felvezető elnyújtott kampányra, melynek eredményeként a résztvevők 55 százaléka Nagy-Britannia egységének fenntartása mellett voksolt. Ami igazán érdekes, hogy olyan vidékeken is magas volt a részvétel, amelyek korábban távol tartották magukat a politikai véleménynyilvánítástól. Ma már az is nyilvánvaló, hogy a skót Munkáspárt választási öngyilkosságot követett el akkor, amikor vállvetve kampányolt a „nemek” mellett (azaz az elszakadás ellen) a gyűlölt torykkal.
A politikai fordulatot gyakran személyes tragédiák is befolyásolják – mutat rá Devine professzor. – A Munkáspártot 1992 és 1994 között vezető skót John Smith szívinfarktusa nyitotta meg az utat Tony Blair felemelkedése előtt, később pedig olyan jelentős skót munkáspárti politikusok távoztak váratlanul az élők sorából, mint a skót kormányt vezető első miniszter, Donald Dewar 2000-ben vagy az egykori brit külügyminiszter, Robin Cook 2005-ben. És a Gordon Brownhoz (aki tíz évig volt brit pénzügyminiszter, mielőtt 2007 és 2010 között miniszterelnök lett) hasonló munkáspárti személyiségek visszavonulásával vagy háttérbe húzódásával a Skót Nemzeti Párt politikusgárdája már komoly előnyt halmozott fel a Munkáspárthoz képest.
Az elmúlt század vízválasztónak számító brit parlamenti voksolásai közül talán a 2015-ös a legfigyelemreméltóbb. Mint ismeretes, a konzervatívok immár egyedül, a liberális demokraták nélkül is megszerezték az abszolút többséget a törvényhozás alsóházában, igaz, csupán néhány mandátummal. Könnyen lehet, hogy a Munkáspárt és különösen a konzervatívok volt koalíciós partnere által elszenvedett komoly vereség azt jelenti majd, bealkonyult a két nagy párt nyomasztó fölényének, s így Nagy-Britanniának is, amilyennek eddig ismertük – emeli ki Christopher Whatley, a Dundee-i Egyetem professzora, a skót történelem szakértője.
Az a tény, hogy három képviselő híján valamennyi skót honatyát az SNP delegálhatja a brit alsóházba, jelentős elmozdulás mindahhoz képest, amit a skót politikában a 19. század óta tapasztaltunk: mostanáig a londoni székhelyű pártok szabták meg a skót viszonyokat. A huszadik század első évtizedeiben az ír függetlenségi mozgalom végül az Ír Szabadállam megalakulásához vezetett, ám az Egyesült Királyság most újra a széttöredezés veszélyével néz szembe.
Ugyan a Skót Nemzeti Párt sikere arra épült, hogy az egyszerű, hétköznapi embereket is be tudta vonni a nagypolitikába – ezt láttuk a tavalyi függetlenségi népszavazás kampányában –, az egyesülés híveit megnyugtathatja a tudat, hogy idén kevesebben szavaztak az SNP-re, mint ahányan tavaly az elszakadás mellett álltak Skóciában. A populista retorika leplezheti, ám el nem tüntetheti a tényt, hogy a skótokat nem győzték meg az elszakadással kapcsolatos gazdaságpolitikai érvek. A skótok ugyanúgy megosztottak az egység kérdésében, mint amilyenek 1707-ben, az egyesülési törvények meghozatalakor voltak.
Katalóniával ellentétben (a skót–angol viszonyt igen gyakran hasonlítják ugyanis össze a katalánok és a spanyolok igencsak terhelt kapcsolatával) a skót nemzeti mozgalomnak nem olyan mélyek a gyökerei. Az Egyesült Királyság tökéletlensége, hibái mindeddig nem hívtak életre itt olyan tömegmozgalmat, amelyet a katalánok a történelem egyes időszakaiban nagyon is valós elnyomása ösztönzött Spanyolországban.
A Munkáspárt most fizeti meg az árát Skóciában annak, hogy milyen vonakodva állt hozzá a korlátozott politikai önrendelkezéshez, a devolúciós szabályok életbe lépéséhez, s annak, hogy jóval nagyon energiát fordított az SNP legyőzésére, mint a skót érdekek képviseletére. Elkésve ismerte csak fel azokat a skót sajátosságokat, amelyek (egyenetlenül ugyan, de) áthangszerelték a skót társadalmat az Angliával való 1707-es parlamentáris unió óta.
Skócia nem pusztán egy történeti-földrajzi régió: skót nemzetről beszélünk. A skót öntudat, a nemzeti érzelem nagyjából az 1960-as évek óta folyamatosan erősödik, ami részben a brit állam 1945-ben végrehajtott centralizálásának a következménye. A skót patriotizmus minden alkalommal magasabb szintre lép, amikor az emberek úgy érzik, a westminsteri parlament nem vesz tudomást róluk vagy felbosszantja őket. Ez nem egyszer előfordult már: a legnevezetesebb eset a jakobiták 1715-ben és 1745-ben indított két nagy felkelése (ezt az 1688-as dicsőséges forradalomban Orániai Vilmos által elűzött, katolikus Stuart-uralkodó, II. [Skóciában VII.] Jakab hívei indították), melynek keretében a skótok az unión belüli politikai és kulturális egyenlőségért harcoltak, továbbá az önrendelkezésért – a Brit Birodalom fenntartásának vonzereje miatt a függetlenség még nem volt annyira fontos.
A 21. századig tartott, amíg az SNP ki tudta aknázni a westminsteri uralommal kapcsolatos ellenérzéseket, dühöt, valamint a Munkáspárt immár tartós identitás-krízisét – fejezi be gondolatmenetét a skót történészprofesszor, akit idén tüntettek ki a Brit Birodalom Rendjének tiszti fokozatával. Az ambiciózus skót politikusok egykor legnagyobb becsben tartott karriercélja, „London” manapság korrupt és korrumpáló, elitista és önző, távoli és elhanyagolható hatalommá vált a skótok zömének szemében.