Régészeti eredmények és a történeti források alapján megállapítható, hogy az ókori görögök és rómaiak az út bal oldalán közlekedtek. Így maradt ez a középkorban is - magyarázatként a legtöbben azt szokták felhozni, hogy az általában jobbkezes emberek így tudtak szükség esetén könnyen kardot rántani, ha a szembejövők ellenséges szándékkal közelítettek. Ráadásul így a bal oldalra kötött kardjuk sem akadt bele a többi járókelőbe, valamint lóra fel- és leszállni is kényelmesebb volt. A legtöbb esetben azonban ez inkább szokás, mintsem írott szabályozás volt, így szükség esetén a jobb oldalon is haladhatott az, akinek az jobban megfelelt.
Így voltak ezzel a 18. században főként Franciaországban és az amerikai brit gyarmatokon elterjedt, 4–8 lóval vontatott, jócskán megrakott társzekereknek a vezetői is, akik ülés hiányában a bal hátsó lóról hajtották állataikat – így szabadon maradt jobb kezükkel tudták használni az ostort. Ahhoz viszont, hogy a jókora járművekkel ne ütközzenek bele a szembejövőkbe, jobb volt, ha az út jobb oldalán haladnak, mivel így maguk mellé nézve pontosabban láthatták, hol van a szekér széle. Az 1700-as évek második felében az amerikai gyarmatok többségében olyan helyi törvényeket fogadtak el, amelyek a jobb oldalon hajtást tették kötelezővé, aztán a függetlenségi háború után egységesen ezt a módit vezette be az új államszövetség.
A politika Európában is beleszólt a kérdésbe. A francia arisztokraták szokása volt, hogy a hintóikkal vagy lovaikkal a bal oldalon haladjanak – persze minél gyorsabban, a köznépet a jobb oldalra vagy egyenesen az árokba kényszerítve maguk elől. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1794-ben Párizsban bevezették a kötelező jobb oldali közlekedést. Ugyan ekkoriban már Oroszországban és Dániában is hasonló szabályozás volt életben, a franciák – közelebbről Napóleon katonái – voltak azok, akik az új szokást a kontinentális Európa nagy részén elterjesztették. Egyesek szerint a későbbi császár azért is ragaszkodott ahhoz, hogy a meghódított területeken is a jobb oldalon masírozzanak emberei, hogy ne legyen annyira egyszerű a különböző nemzetiségű katonáknak fegyvert rántani szövetségeseikre.
Akármi is volt az indok, a napóleoni háborúk utáni restauráció ebben a kérdésben elfogadta a kialakult helyzetet, így a 19. században az egykor francia hódítás alá került területeken megmaradt a jobb oldali közlekedés, máshol pedig többnyire az ellentétes oldalon haladtak a járművek. (Ez olyan furcsa helyzetekhez is vezetett, hogy az osztrák örökös tartományok esetében a nyugatiak áttértek a francia rendszerre, míg a Napóleontól nagyrészt megkímélt keletiekben, és persze például Magyarországon is megmaradt a régi szokás). A helyzetet a vasút- és közútépítések is konzerválták, hogy aztán a 20. század első felében az egységesítésre törekedés és a német befolyás erősödése nyomán Közép-Európában is mindenhol áttérjenek a jobb oldali haladásra.
Az utolsó a sorban éppen Magyarország volt, ahol csak 1941. július 6-án vezették be a jobb oldali közlekedést – Budapesten pedig még néhány hónappal később, november 9-én lépett életbe az új szabályozás. Így fordulhatott elő, hogy Észak-Erdélyben az 1940-es magyar bevonulás után egy szűk évre visszaállt a bal oldali közlekedés, majd 1941 nyarán újra megváltoztak a szabályok. A kisföldalatti viszont egészen az 1973-as nagyfelújításig őrizte az egykori „balra tarts” emlékét, a gödöllői HÉV pedig még ma is a „rossz” oldalon közlekedik.
A kontinensen utolsóként 1960-ban Svédország váltott balról jobbra, noha egy népszavazáson a többség leszavazta a kormány kezdeményezését. A káosztól és a rengeteg ütközéstől való félelmek azonban nem igazolódtak be, a megzavarodott autósok olyan óvatosan vezettek, hogy hónapokra visszaesett a balesetek száma a skandináv országban.