75 éve, augusztus 13-án, a "Sas napján" kezdődött meg igazából az angliai csata, amely a közkeletű vélekedés szerint a Brit Birodalom legdicsőbb órája volt, amikor egy maroknyi, hősiesen kitartó pilóta mentette meg a szigetországot a vereségtől. Mindez nagyon jól hangzik, kár hogy nem sok igazság van benne. Háromnegyed évszázad múltán itt az ideje, hogy a tényekre támaszkodva felülvizsgáljuk az összecsapásról a korabeli beszámolók és a különféle mítoszok kialakította képet.
A világ látszólag Hitler lábai előtt hevert 1940 nyarán. Lengyelország gyors legyőzése után a német haderő előbb Dániát és Norvégiát kényszerítette térdre, majd néhány hét alatt tönkreverte a francia hadsereget is, közben mintegy mellékesen megalázó menekülésre kényszerítve a Brit Expedíciós Hadtestet. A franciaországi győzelem után megkezdődött a Brit-szigetek inváziója, a Seelöwe (Oroszlánfóka) hadművelet tervezése. Joggal tűnhetett úgy, hogy a győzedelmes német hadigépezet egyetlen lépésre van attól, hogy a gyenge, megvert Nagy-Britanniát is legyűrje.
Ez a hangulat természetesen a La Manche brit oldalán is kézzel fogható volt, a lakosság ugyan készült az ország védelmére, de nem kellett volna sok ahhoz, hogy az elszántság helyét a kétségbeesés és a pánik vegye át. Úgy tűnhetett, hogy a biztosan bekövetkező összecsapás Dávid és Góliát küzdelméhez lesz hasonlatos, ám ennél mi sem áll távolabb a valóságtól. Valójában ugyanis a hitleri Németországgal szemben nem a törékeny Anglia, hanem a történelem leghatalmasabb birodalma, az ekkor nagyjából 250 millió lakosú, felmérhetetlen gazdasági erőforrások felett rendelkező Brit Birodalom állt.
Arról nem szóltak a korabeli diadalittas német vagy félelemmel teljes brit tudósítások, hogy a Franciaországot lerohanó Wehrmacht-hadosztályok tizede volt csak gépesített, vagy hogy Németország már ekkoriban számos nyersanyagban és élelmiszerben hiányt szenvedett, és szigorú jegyrendszer bevezetésére kényszerült.
Az angliai csata közkeletű interpretációja szerint az invázió egyetlen akadálya a La Manche feletti német légifölény megszerzése ellen harcoló, néhány száz brit vadászpilóta volt. Ez persze nem igaz: a brit haditengerészet sokszoros erőfölényben volt a némettel szemben, ráadásul a Seelöwe-hadművelethez összegyűjtött, szedett-vedett hajóflottának valószínűleg még az is kihívást okozott volna, hogy ellenséges tevékenység nélkül, egy szelesebb napon átkeljen a csatornán. A soha ehhez hasonló műveletet le nem bonyolító német haderőnek sem gyakorlata, sem felszerelése nem volt, ami lehetővé tette volna, hogy a tengerszoros túlpartján elhúzódó harcot folytasson. Ha megnézzük, négy évvel később a szövetségesek milyen előkészületek után, milyen felszereléssel hajtották végre ellenkező irányban ezt a hadműveletet, nem vitatkozhatunk James Holland történész állításával, miszerint „a németeknek az volt a szerencséjük, hogy el se jutottak odáig, miként kelnének át a Csatornán”.
Persze az angliai csatát a légierők vívták, és kétségtelen, hogy a légtér korlátlan uralma nagyban megkönnyítette volna egy partraszállás végrehajtását. De nézzük csak a szemben álló légierőket! Az ekkor a világ legnagyobbjának számító, nagyjából 4 ezer bevethető gépet számláló Luftwaffe jelesre vizsgázott a háború elején végrehajtott német offenzívák során, vadászgépei lesöpörték ellenfeleiket az égről, bombázói pedig hatékonyan támogatták az előrenyomuló egységeket. Azonban a háború előtti időkben senki nem gondolt arra, hogy ennek a légierőnek a bázisaitól több száz kilométerre, ellenséges terület felett kellene harcolnia, vagy hogy tömeges bombatámadásokkal kéne megadásra bírnia egy országot. A Luftwaffe e célokra teljesen alkalmatlan volt. A Messerschmitt Bf-109-es vadászgépei valóban félelmetesek voltak, de kis hatótávolságuk miatt csak perceket tölthettek a brit légtérben harcolva. A bombázók többsége lassú, esetlen, kis bombaterhet magával vinni képes, az ellenséges vadászgépeknek könnyű célpontot nyújtó gép volt – különösen igaz ez a kezdetben nagy számban bevetett Ju-87-es Stuka zuhanóbombázókra, amelyeket a nagy veszteségek miatt gyorsan vissza is parancsoltak a földre.
A RAF, a brit Királyi Légierő gépek számában ugyan elmaradt a Luftwaffétól, ám két fő vadászgépe, a Hurricane és a Spitfire is felnőtt német ellenfeleikhez, sőt egyes tekintetekben felül is múlta azokat. De a vadászpilóták csak a fogaskerekei voltak annak a gépezetnek, amely szembeszállt a német légierővel. A britek legnagyobb előnye az volt, hogy a légvédelem különböző alrendszereit egységes egészbe integrálták. A támadó gépeket már jó előre jelző, kezdetleges, de hatékony radarrendszer, a vizuális megfigyelőegységek, a földi légvédelem és a RAF erői között folyamatos volt az információcsere, ezért egymást segítve tudtak felelni a fenyegetésekre. A Vadászrepülő Parancsnokság így mindig tudta, hol és mekkora erőket lehet és kell bevetnie. Ezzel szemben a Luftwaffe kötelékeiben gyakran még az egymás mellett repülő bombázó- és vadászpilóták sem tudtak kommunikálni egymással, és nem voltak egységes irányítás alatt, ez pedig súlyos veszteségekben mérhető hibákhoz vezetett.
Fontos tényező volt a hazai pálya előnye is. Míg a német pilóták számára a gép súlyosabb sérülése vagy annak elhagyása azt jelentette, hogy jó esetben élve és sértetlenül, de ellenséges fogságba kerülnek, addig a britek akár már aznap, vagy némi kényszerpihenő után újra harcba szállhattak egy másik géppel. A csata előrehaladtával a Luftwaffe sokkal nehezebben pótolta veszteségeit, és különösen a tapasztalt pilóták egyre nagyobb hiánya okozott problémákat. Az elbizakodott német vezetés a repülőgépek várható veszteségeit sem mérte fel helyesen. Míg a brit hadiipar erőforrásainak nagy részét erre koncentrálva 1940 júliusában közel 500 vadászgépet gyártott le, Németországban csak ennek nagyjából a fele készült. Mindez azt jelentette, hogy egy elhúzódó csata nem a németek, hanem a britek esélyeit javította, az erőviszonyok minden egyes eltelt nappal inkább kiegyenlítődtek, majd a mérleg nyelve egyre inkább a RAF oldalára billent.
Az angliai csata első napjának 1940. július 10-ét jelölte meg az utókor, ám még jó egy hónapig csak szórványos, főleg a La Manche felett zajló, inkább német sikereket hozó légipárbajokra került sor. Az igazi ütközet augusztus 13-án kezdődött. A német hadvezetéstől az Aldertag, azaz a Sas napja fedőnevet kapott akció célja a RAF megtörése volt. Az elsődleges célpontok a repülőterek, radarállomások és repülőgépgyártó üzemek voltak, persze a földön és levegőben tartózkodó brit gépek mellett.
Az első napon mintegy 1500 német repülőgép vett részt a támadásokban, és 60 brit vadászgépet sikerült is harcképtelenné tenniük, de a repülőterek és a radarállomások elleni csapások nem sok eredményt hoztak. Göring az utóbbiak elleni csapásokat hamarosan le is állította, de a repülőterek ellen továbbra is sok gépet vezényeltek.
A közkeletű vélekedés az, hogy a következő hetekben a Luftwaffe hajszálnyira került attól, hogy megtörje a RAF ellenállását. Való igaz, hogy a brit vadászszázadok súlyos veszteségeket szenvedtek, és a Vadászrepülő Parancsnokságnak komoly gondokat okozott, miként tud elegendő gépet és pilótát harcba küldeni. De arról szó sincs, hogy a Luftwaffe a győzelem küszöbén állt volna szeptember elején. A legkritikusabb két hétben, augusztus 24. és szeptember 6. között a RAF közel 500 gépet vesztett, de a gyártósorok és javítóüzemek 300-at pótolni is tudtak. A pilóták veszteségeit nehezebb volt pótolni, és egyes századok állománya valóban a kritikus létszám alá süllyedt. Csak közben azt nem szabad elfelejteni, hogy a Luftwaffe ennél sokkal súlyosabb veszteségeket szenvedett.
Lehet, hogy a RAF vezetői és katonái úgy érezték, a teljesítőképességük határán vannak, de a brit pilóták még ekkoriban is ritkán repültek napi három bevetésnél többet – így egy részük mindig kipihenve várhatta a következő német támadó hullámot. A Luftwaffe pilótáinál ekkor már nem volt ritka, hogy naponta hétszer küldték őket a brit légtérbe. Miközben a RAF leginkább kivéreztett századainál még ekkor is 16-18 bevethető pilóta szolgált, a német vadászszázadok többségénél már 10 alatt volt a repülni képes pilóták száma.
A repülőterek elleni támadások is teljes kudarcot vallottak. Mivel ezek többsége több hektáros, füves területen feküdt, és nem rendelkezett betonozott kifutópályával, a bombatölcséreket egyszerű volt betemetni vagy kikerülni. Tom Neil RAF-pilóta például szeptember 3-án aggódva figyelte, hogy sűrű füstfelhő gomolyog North Weald-i reptere felett, miután a Luftwaffe több hullámban bombázta a létesítményt. Azonban egy órával később ő és társai minden probléma nélkül le tudtak itt szállni. „Egyszerűen kikerültük a gödröket” – mondta.
Egyesek szerint az egyre türelmetlenebb Göring és Hitler vesztette el a Luftwaffe helyett az angliai csatát, amikor szeptember 7-étől a RAF helyett a brit városok felé irányították repülőiket, és ezzel új szakasz, a Blitz-időszak kezdődött az ütközetben. Ez valóban súlyos hiba volt: a német légierő bombázói minden szempontból alkalmatlanok voltak egy stratégiai légi háború megvívására. De mint láttuk, a győzelem nem ekkor úszott el, valójában már a csata kezdetekor is nyilvánvaló volt, hogy a kitűzött célok nem elérhetők.
A bombázások ugyan sok brit civil életét oltották ki, még többekét tették pokollá, de Nagy-Britannia hadviselő képességére nem voltak komoly hatással. Ahelyett, hogy a megadás felé tolták volna a brit közhangulatot, inkább erősítették az ország eltökéltségét, hogy visszavágjon a sérelmekért. Göring és Hitler akkor hozta volna meg a helyes döntést, ha bele se fognak ebbe az akcióba. Ugyan a Luftwaffe nem tört meg végleg a csatában, a pilótákban és gépekben elszenvedett veszteségeket soha nem heverte ki teljesen, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a háború későbbi szakaszaiban már sem Németország védelmét, sem a Szovjetunióban harcoló csapatok légi támogatását nem tudta tökéletesen megoldani.
Németország végső vereségéhez tehát nagyban hozzájárult az angliai csatában elszenvedett vereség, de ez nem egy maroknyi vakmerő brit pilóta érdeme volt csupán. „Soha a történelem folyamán nem köszönhettek ilyen sokan ily sokat ily keveseknek” – mondta Churchill az angliai csata pilótáiról. Szép szavak, de a valóság azért más volt. Az angliai csatában nem a hősies brit vadászok verték vissza hajszál híján a félelmetes német hadigépezet támadását, hanem a Brit Birodalom, korának szuperhatalma saját erősségeire alapozott taktikát alkalmazva mérte össze erejét a saját sikereiktől elbizakodott vezetők átgondolatlan, hibás feltevésekre épült terve alapján bevetett Luftwafféval. Az eredmény pedig borítékolható volt.