75 éve sújtott le a világtörténelem leghíresebb jégcsákánya Trockijra, 7 centi mélyre vágva Sztálin egykori riválisának koponyájába. Szokás időnként Orbán Viktort is a permanens forradalmat hirdető Trockijhoz hasonlítani, de az újabb és újabb frontok szükségességébe vetett hiten kívül talán csak a jó szónoki képességekben látszik rokonság. Mi kell ahhoz, hogy az emberből bolsevik eretnek szekták ikonja legyen?
„Viktor olyan, mint Trockij. Állandóan harcol, folyamatosan keresi az új ellenségeket. Úgy gondolja, hogy permanens forradalomra van szükség, hiszen akkor tudja megtartani mozgósított szavazóit” — Igor Janke, a konzervatív lengyel újságíró Orbán Viktorról írt könyvéből is ismerős lehet a baloldali sajtóban is időnként megjelenő fordulat.
Trockij, az 1917-es forradalom legfőbb stratégája és szervezője valóban a permanens forradalom teoretikusa volt. Ez mindenekelőtt a koraszülött Szovjetunió követendő külpolitikájára vonatkozott. Mivel a nagy októberi ramazuri a társadalom fejlettségéhez és a marxi dogmatikában foglaltakhoz képest túl hamar következett be, Trockij végig azt képviselte, hogy a forradalmat ki kell terjeszteni Nyugat-Európa felé, egyesítve a burzsoá és a kommunista szellem nevében felcsapó lángokat — a szocialista rend csakis így lehet életképes.
Ez a kérdés lett a fő stratégiai különbség Sztálin és Trockij között. Az egyébként kegyetlen pszichopataként országló Joszif híres volt arról, hogy tudott okos reálpolitikusként is viselkedni, és ekkor is így tett: amikor látszott, hogy az első világháború lezárásának káoszában kibontakozó mozgalmak után „újra stabilizálódik a tőkés rend”, a szovjet belső konszolidáció és a külső béke programja mellé állt.
Ez vezetett aztán a Sztálin és Trockij közötti szakításhoz, de Sztálinnak számos egyéb, kevésbé elvi jellegű oka is volt, hogy szívből utálja vetélytársát. A Brodszkijként eloroszosodott zsidó családba született Trockijt (a felvett nevet egyik börtönőrétől kölcsönözte egy életre, mikor az 1905-ös forradalomban játszott szerepe miatt ült) csillogó intellektusként és kiváló szónokként ismerték, aki szinte spirituális vonzerőt gyakorolt a francia baloldali értelmiségiekre is. Áthidalhatatlan kulturális távolság választotta el a nehezen és vontatottan beszélő, plebejus grúz Sztálintól.
A Lenin utáni időszakról évtizedekre döntő hatalmi harcban Trockijnak lett volna a legnagyobb sansza — a politikai világ létfontosságú személyes küzdelmeihez és intrikáihoz azonban kevesebb kedve vagy tehetsége volt; ellenfelei, az addig lenézett, szürke Sztálin pedig szövetséget kötött ellene Kamenyevvel és Zinovjevvel.
Trockijra ettől még tévedés lenne valamiféle fennkölt, humánusabb bolsevizmus képviselőjeként gondolni. A polgárháború befejezése után a belpolitikában és a gazdaságfejlesztésben az övé volt a radikálisabb program. A termelés egészét hadi alapon alakította volna át, a munka militarizálását elutasító, azt a rabszolgatartáshoz hasonlító bírálatokat szánalmas liberális előítéletként bélyegezte meg. Trockij és szövetségesei hevesen ellenezték a húszas évek átmeneti szabadságát, a NEP számos piaci elemet megengedő új gazdaságpolitikáját is. Ehelyett kíméletlen iparosítást, a parasztok további kizsigerelését és röghöz kötését akarták.
Ez gyakorlatilag éppen az a politika, ami később a sztálini terrorban a lehető legnagyobb borzalmak közepette megvalósult. A parasztok éhenhalasztása, a gyárakban folyó terror abba a gazdaságpolitikai doktrínába illeszkedett, amit néhány évvel korábban Trockij talált ki — más kérdés, hogy aki olyasmire célzott volna, hogy Sztálin a trockiji program szerint vezeti az országát, az saját azonnali halálos ítéletét mondta volna ki.
Miután az utódlási harcban alulmaradt, Trockij örök ellenzéki lett, aki egyre többet bírálta Sztálint az egyre diktatórikusabb rendszer és a bürokratizmus miatt. Sztálin 1926-ban aztán meg is fosztotta Trockijt a hadügyi népbiztosságtól, híveit pedig kizáratta a pártból. Őt magát szociáldemokrata elhajlónak nyilvánították, száműzték Kazahsztánba, majd 1929-ben Atatürk Törökországába toloncoltatták ki. A Márvány-tenger szigetén lévő, 18 szobás villát, amiben lakott, most éppen négymillió dollárért árulják.
Franciaországi és norvégiai tartózkodás után Trockijnak 1936-ban Európát is el kellett hagynia, ekkor költözött Mexikóba. Életkilátásaira nézve nem jelentett túl jót, hogy a Szovjetunióban ekkoriban kezdődő nagy tisztogatások és koncepciós perek kötelező eleme volt, hogy a megvádolt, majd rutinszerűen halálra ítélt pártvezetők, komisszárok, katonatisztek „bevallják”, hogy trockista összeesküvés keretében akartak a nagy Sztálin, a népek atyjának életére törni.
Eközben, ha nem is annyira látványosan, mint otthon, de szerte Európában, Katalóniától Belgiumig számoltak le a trockistákkal a sztálini titkosszolgálat kivégzőosztagai. Trockij halálos ítéletére az nyomta rá a pecsétet, hogy ellenezte a Molotov-Ribbentrop paktumot, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió 1939-es szövetségét. 1940 májusában előbb világhíres szeretője, a festő Frida Kahlo házában próbálták meggyilkolni, majd a kudarc után a Trockij-házaspár erődítményszerű, őrökkel védett villájában kellett megtörténnie a halálos merényletnek.
Trockijjal annak a bizonyos legendássá vált jégcsákánynak a közreműködésével egy fiatal katalán kommunista végzett. Ramón Mercadert NKVD-ügynök anyja szervezte be az akcióba. A fiatalember elcsábította Trockij középkorú titkárnőjét, rajta keresztül bejárása lett a házba, az őrök pedig nem nézték meg, mit rejt a száraz idő ellenére rajta lévő esőkabát.
A gyilkos élete végéig büszke volt tettére, Kubában (Mercader itt halt meg 1978-ban) ünnepelt hős maradt, hamvait Moszkvában, a Szovjetunió Hőseinek fenntartott kuncevói sírkertben temették el. A trockizmus (a kifejezést a Trockijt lejáratni akaró sztálinisták találták ki a húszas években, de ennyi idő után ez már nagyjából mindegy), ha változó tartalommal is, nem csak a névadót élte túl a Szovjetunióval szemben kritikus munkásmozgalmakban, de magát a Szovjetuniót is.
Szegény Trockij, az még hagyján, hogy világforradalom helyett csak a nagy többség által maximum megmosolygott politikai színfoltocska maradt utána, na de hogy a forradalmi elképzelései a finkelsteini politikai stratégia révén nyernek új értelmet, azon azért lehet, hogy csodálkozna egy kicsit.