Ha úgy vesszük, Charles-Louis Napoléon Bonaparte sem ért el sokkal kevesebbet, mint híres nagybátyja: egy döntő katonai vereség után kényszerült száműzetésbe, Franciaországot megalázott, megvert nemzetként hagyva maga mögött. Igaz, előtte nem igázta le Európát és nem fektette le a modern állam alapjait. Azért ne legyünk igazságtalanok Louis-val: nem kérdés, hogy hatalomra jutásában a legfontosabb tényező a neve és származása volt, de keményen meg is dolgozott érte.
Tehetséges politikusnak bizonyult. Miután már 1836-ban és 1840-ben is kevés sikerrel próbálta megdönteni a restaurált monarchiát, 1848 forradalmi káoszában kivárta, amíg megmentőként léphet a színre, decemberben meg is választották köztársasági elnöknek. Ez sem hullott csak úgy az ölébe, ügyes húzásokkal maradt távol a kompromittáló ügyektől és jó érzékkel építette fel magáról az igazi hazafi képét – miközben akcentussal beszélt franciául, mivel alig élt korábban az országban.
Elnökként is jó taktikusnak bizonyult, sikerült magát függetlenítenie a népszerűtlen intézkedésektől, és fáradhatatlanul járta az országot. Jó érzékkel mozdult 1851 decemberében is, amikor a hadsereg segítségével államcsínyt hajtott végre – kisebb zavargásoktól eltekintve az ország boldogan fogadta hatalmának kiterjesztését. Louis végül 1852. december 2-án teljesíthette be álmát: III. Napóleonként Franciaország császára lett.
A következő években folytatott külpolitikáját szokás a letűnt francia dicsőség hajszolásának jegyében végrehajtott kalandorakciók sorozataként leírni, de a későbbi bukás fényében könnyű okosnak lenni. Ugyan III. Napóleon valóban hajlamos volt akár tanácsadói ellenében is belekeveredni az európai és Európán kívüli csetepatékba, tulajdonképpen a legtöbb akciójából, például a krími háborúból vagy az olasz egység kapcsán kitört összecsapásokból jól jött ki: az 1850-es, 1860-as években Franciaország legalábbis a tárgyalóasztalok mellett újra nagyhatalomként viselkedhetett, a császár pedig az európai politika meghatározó tényezőjeként lépett fel.
Irányítása alatt (ne feledjük, máig is ő számít Franciaország a forradalom óta leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetőjének) az ország is a fejlődés útjára lépett. Liberális és a szabadpiac mellett elkötelezett gazdaságpolitikája nyomán beindult a gazdasági fejlődés, az egyeduralom pedig nem nyomta rá bélyegét a mindennapokra: működhettek a szakszervezetek, a sajtó szabadságát pedig 1867-től törvény is biztosította.
Utolsó külpolitikai kalandja azután végzetesen sült el, de nehéz elképzelni, hogyan mászhatott volna ki abból a csapdából, amit a világtörténelem egyik legzseniálisabb taktikusa, Bismarck állított számára. A spanyol trónutódlási válság miatti porosz–francia konfliktusban a közvélemény nyomása hadüzenetre kényszerítette a francia császárt, aki maga is a keletre vonuló seregével tartott 1870 nyarán. A Moltke és Bismarck vezette poroszok szeptember 1-jén Sedannál bekerítették a francia haderőt, a császár pedig néhány óra után – miközben fedezék nélkül bolyongott az állások között, a porosz ágyúk tüzében – úgy döntött, nincs értelme a további harcnak. „Nem lévén képes meghalni embereim élén, nem marad más számomra, mint az, hogy kardomat Felséged kezébe helyezzem” – írta Vilmos porosz királynak.
Párizs népén a kapituláció szeptember 3-án érkezett híre nyomán pánik és zűrzavar lett úrrá. Eugénia császárné sem fogadta túl jól férje döntését, állítólag azt kiabálta: „Egy császár nem kapitulál! Meghalt! El akarják titkolni előlem! Miért nem ölte meg magát?! Hát nem tudja, hogy elvesztette a becsületét?” Miután összeszedte magát, próbálta megakadályozni a császárság bukását, de nem volt rá esélye: 145 éve, 1870. szeptember 4-én Léon Gambetta kikiáltotta a köztársaságot, III. Napóleon megbukott.
Miután kiszabadult a porosz fogságból, Louis Bonaparte Londonba menekült felesége után ment, ahol száműzetésben töltötte megmaradt napjait; súlyos betegség után halt meg 1873 januárjában.