A tudományos közvélemény általában úgy tartja, a római császárság a hatalmi elit különböző csoportjainak egymás közötti küzdelmeiből emelkedett ki. Ám míg a lovagokra és arisztokratákra gyakran kivégzés várt, közben az alacsony származású emberek jól is járhattak a császárság első évtizedeiben - derül ki David Keys, a BBC munkatársának írásából.
Róma, i. e. 27: Octavianus ugyan lemond a ráruházott rendkívüli főhatalomról, ám a szenátus hálából az Augustus (fenséges) címmel tünteti ki, és az egész birodalomra kiterjedő hatalmat, imperiumot kap. Ez üti be az utolsó szeget a köztársaság koporsójába, a hadsereg és a diadalmas hadvezérek már évtizedek óta növekvő ereje megadja a jelet a császárkori Róma felemelkedésének. Ezt az átmenetet, benne a triumvirátusok harcát a történészek régóta az eliten belüli alkalmi szövetségek egymás közötti küzdelmével jellemezték, egy új tanulmány azonban egészen eltérő fényben mutatja be a történteket: a római császárság politikai rendszere tulajdonképpen forradalmi változás volt, melynek haszonélvezői – az arisztokrácia rovására – a társadalom alsóbb rétegei voltak.
A Londoni Egyetemhez tartozó Royal Holloway kutatóegyetem professzora, Richard Alston pénzügyi kimutatások, birtokok tulajdonviszonyait taglaló dokumentumok segítségével tüzetesen megvizsgálta a császárkorba való átmenet gyakorlati következményeit. Kiderítette, hogy az itáliai termőföldek 17–30 százalékát elvették korábbi tulajdonosától, és több százezer katona között osztották fel. Utóbbiak többsége vidéki, alacsony származású katona volt, és a professzor becslése szerint mintegy 23 300 négyzetkilométer föld került összesen a birtokukba.
A principátus első fél évszázadának fennmaradt dokumentumai arról tanúskodnak, hogy i. e. 40 és i. sz. 14 között nagyjából 600 ezer itáliai ember jutott földhöz, akiket a félszigeten és a birodalom többi részein 60 új városban telepítettek le. Felük közkatona volt, másik felük nem túl tehetős polgár: a két réteg együttesen az ókori Itália polgárainak 12 százalékát tette ki.
Mindennek természetesen komoly anyagi vonzata is volt. Alston elemzéséből kiderül, hogy egyedül i. e. 43 és 40 között mai áron körülbelül 17,5 billió (ezermilliárd) forintnak megfelelő összeget foglaltak le arisztokraták vagyonából és osztottak szét a hadsereg tagjai között. A következő két évtizedben csak a római szegények között körülbelül 1 billió forintnak megfelelő vagyont osztottak szét, ebből 250 ezer család részesedett.
„A történészek és a klasszika-filológusok általában ódzkodnak attól, hogy a császárság felemelkedését radikális társadalmi forradalomként írják le – fejtette ki Alston professzor a BBC History magazinnak. – Ám vizsgálataim és a feldolgozott korabeli források arra mutatnak, hogy pontosan ez történt.”
Az elemzés nem csupán a következményeket, de a forradalmi átalakulás okait is igyekszik megnevezni. Az Oxford University Press kiadásában, idén júliusban megjelent könyvében (Rome’s Revolution: Death of the Republic and Birth of the Empire, azaz Róma forradalma: a köztársaság halála és a császárság születése) a szerző azt állítja, hogy a korábbi, elfojtott elégedetlenségek értek be a császárság időszakának elején.
A köztársasági Róma terjeszkedésével az uralkodó elit egyre tehetősebb lett, ezzel egyidejűleg az itáliai földbirtokok egyre kevesebb kézben összpontosultak. A szegényebb rétegek lázongásokba kezdtek, amelyeket a felsőbb társadalmi csoportok újra és újra elfojtottak.
A birodalom területének növekedése és az eliten belüli összetűzések nyomán a hadsereg létszáma és ereje is jelentősen gyarapodott, a katonák többsége pedig az alsóbb társadalmi rétegekből verbuválódott. Alston professzor úgy érvel, a katonák és sorstársaik megpróbálták a javakból és birtokokból kihasítani a maguk részét, s más tényezők mellett az ebből fakadó politikai feszültség vetett véget a köztársaságnak és tette lehetővé a császárság felemelkedését.
Ezzel együtt érdemes kihangsúlyozni, hogy az új politikai szisztémával bizonyos rétegek igencsak rosszul jártak. A rendelkezésre álló adatok szerint a császárkorba való átmenet első szakaszában a szenátori rend 35–50 százalékát, a lovagrend mintegy harmadát ítélték halálra.