Manapság a rabszolgaságot elfogadhatatlannak tartjuk – ezzel szemben a tizennyolcadik században élők közül igen sokan pozitívan viszonyultak hozzá a Cambridge-i Egyetem újonnan beszerzett és megvizsgált dokumentumai szerint.

A szóban forgó levelek és üzleti feljegyzések egy jamaicai cukornád-ültetvény gazdag, angol földbirtokosát, William Philip Perrint érintik, és az ültetvény gazdálkodásáról szólnak az 1760-as évektől az 1790-es évekig – pontosan a rabszolga-felszabadító mozgalom alakulásának idején.

A tény, hogy ezek a dokumentumok mennyire hétköznapiak és szokványosak, már önmagában megmutatja a rabszolgatartók hozzáállását, állítja Ryan Cronin, a feljegyzéseket feldolgozó cambridge-i St. John’s College munkatársa. „Perrin tulajdonában állt az ültetvény, de ő maga Angliában élt és intézőket fogadott fel, akik felügyelték a birtokot. Ők voltak felelősek a profitért, a földvásárlásért, a marha- és a rabszolga-kereskedelemért. A rabszolgákat hasonlóan írták le, mint bármelyik másik árucikket: a levelekben megjelenik, hogy egy bizonyos mennyiségű cukrot eladtak, hogy túl vannak egy földvitán, egyébként pedig igényli-e az uraság még 60 rabszolga megvásárlását? Mai szemmel sokkoló e sorokat olvasni, amelyek megmutatják, hogy mennyire hétköznapi üzlet volt az emberi árucikk adásvétele.”

Egy különösen megdöbbentő bejegyzésben Perrin birtokának intézője tanácsolja, hogy vásároljanak 60–70 rabszolgát az ültetvényen való munkákra – mivel ez olcsóbb, mintha ökrökkel végeztetnék ugyanezt a munkát.

„Ezek a dokumentumok az adott korra igen jellemzőek, habár nem sok maradt fenn közülük, hiszen végül is csupán magánlevelekről van szó – nyilatkozta Cronin. – Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy e mondatok azért szembetűnőek, mert teljesen átlagosak. Azért sokkolóak, mert teljesen hétköznapi dolognak számítottak a maguk korában.”

Emberarcú rabszolgatartók

Egyértelműen kiderül belőlük az a társadalomtörténeti tény, hogy nem egyedül a vagyonosabbak vesztettek volna sokat a rabszolgák felszabadításával. „Könnyű azt gondolni, hogy a gazdag, befolyásos emberek kampányoltak a rabszolgatartás mellett saját jól felfogott érdekeik miatt, de a Perrinhez hasonlóak nem egyedül tartották életben az ültetvényeket: rengeteg intéző, felügyelő, mezőgazdasági munkás és tengerész dolgozott neki. A felsorolt nagy számú munkaerő mind ettől az iparágtól, a rabszolga-kereskedelemtől függött, és igaz, hogy a kétkezi munkások éhbérért dolgoztak, de a rabszolgaság nélkül munkájuk sem lett volna. Ezért volt hát a rabszolga-felszabadításnak annyi ellenzője az egész társadalomban: ezt a kérdést nem lehet leegyszerűsíteni arra, hogy a gazdagok álltak szemben az abolicionista mozgalom élharcosaival.”

Az iparág hétköznapiságát figyelembe véve a rabszolga-felszabadítás ügyén szorgoskodó aktivisták, mint William Wilberforce vagy Thomas Clarkson tevékenysége – egyébként mindketten a Cambridge-i Egyetem diákjai voltak – még különlegesebb. „Visszavetítve nézeteinket a rabszolgaságot eltörlő törvény előtti történelemre [a rabszolga-kereskedelem 1807-es brit eltörlésétől még évtizedekig tartott az út rabszolgatartás törvényben rögzített 1843-as tilalmáig, ám az angol gyarmatokon a 19. század végéig fennmaradt rendszer] könnyű sikertörténetnek felfogni a küzdelmet és a rabszolga-felszabadítók elkerülhetetlen győzelméről elmélkedni – szögezi le a cambridge-i tudós. – Ez a hipotézis nem feltétlenül hibás, hiszen a rabszolgaság egyértelműen morálisan elítélendő és nagyon sötét időszaka a brit (és nemzetközi) történelemnek, de ennél jóval összetettebb a helyzet.

Az ehhez hasonló levelek bemutatják az ellenállás emberi oldalát, az akkori társadalom mindennapi aggodalmait. A rabszolgatartás pártolói nem képeskönyvekben és propagandaplakátokon szereplő gonoszok voltak, hanem e rendszert kiszolgálva és helyeselve igyekeztek megkeresni a kenyerüket. Anélkül, hogy szimpatikusnak mutatnák be a rabszolgaipart, el kell ismernünk, hogy az ehhez hasonló levelezések mindkét oldal valós, hétköznapi problémáit tárják elénk.”