Shakespeare a döntő csatára készülődő V. Henrik szájába adta e sokat idézett szavakat: „ránk emlékeznek általa, nehányunkra, e kis testvér csapatra” [Lévay József fordítása]. Hatásos, de teljesen félrevezető. Amikor ugyanis V. Henrik 600 évvel ezelőtt arra készült, hogy megküzdjön a franciákkal az azincourt-i (angolos írásmóddal agincourt-i) csatában, nem egy maroknyi kis csapat – ahogy Shakespeare leírása alapján hihetnénk –, hanem egy nagyjából 8500 fős hadsereg élén állt.

A sereg még közel 12 ezer embert számlált augusztus közepén, amikor Henrik átkelt a La Manche csatornán – ez a legnagyobb haderő volt, amelyet az angol királyok francia földre küldtek III. Eduárd hét évtizeddel évvel korábbi, 1346-os inváziója óta (akkor közel 15 ezer katona próbálta Normandiát elfoglalni, majd Calais 1346–1347-es ostroma idején már nagyjából 35 ezer főt számlált Eduárd serege). Henrik eltökélte, hogy meghódítja Normandiát, és hadseregének létszáma nem lehetett ebben akadály.

De a sereg nagysága és annak ellenére, hogy a későbbiekben sokan állították, Azincourt-nál aratott győzelme a középkori angol történelem fénypontja volt, Henrik hadjárata elég rosszul indult. Több mint egy hónap elteltével serege még csak egyetlen várat tudott bevenni: a La Manche partján fekvő Harfleur kikötővárosát, és ezért is rettenetes árat kellett fizetnie. Ahogy az egykorú Gesta Henrici Quinti (V. Henrik cselekedeteiről) című krónika szerzője lejegyezte: „A vérhas több emberünk életét vette el, mint a kard, és a megmaradtak közül is sokakat érintett oly súlyosan, hogy nem tarthattak a királlyal a továbbiakban.”

A fennmaradt jegyzékek szerint legalább 1500 embert kellett hazaküldeni, miközben Henriknek további 1200 katonát kellett Harfleur védelmére hátrahagynia, miután az ostrom során a falak túlságosan meggyengültek ahhoz, hogy egy kisebb helyőrség is meg tudja védeni az erődöt. Mindennek fényében nem meglepő, hogy a király úgy döntött, félbehagyja a hadjáratot, és megpróbál mihamarabb hazatérni Calais-n keresztül. Semmilyen bizonyíték nem utal arra, hogy csatát akart volna vállalni a franciákkal.

Maguknak keresték a bajt

De akkor miért került sor az azincourt-i csatára? A válasz az, hogy a franciák viszont semmit sem akartak jobban, mint szétzúzni az angol sereget, és elfogni vagy megölni Henriket. Miután az angol király elérte a Somme folyót, úgy döntött, hogy nem kísérli meg az átkelést, mivel olyan híreket kapott, hogy a franciák lesben állva várakoznak az északi parton. Amikor aztán keletnek fordult, akkor is tudatában volt annak, hogy üldözői megpróbálnak majd lecsapni rá. Hadifoglyoktól megtudta, hogy a franciák lovasrohammal akarják eltaposni az angol íjászokat, ezért Henrik „az egész seregben kihirdettette, hogy minden íjász készítsen magának egy kerek vagy szögletes, hat láb [kb. 1,8 méter] hosszú karót, mindkét végén kihegyezve. Amikor a franciák a közelbe érnek és csatára készülődnek, hogy megtörjék az angol sorokat… az íjászok szúrják le karóikat maguk előtt.” Ez egy bölcs és előrelátó intézkedés volt, amely jól mutatja, hogy Henrik tisztában volt a seregre és a rá leselkedő veszélyekkel.

Miután az angolok végül átkeltek a Somme-on, a franciák hírnököket küldtek, hogy csatába hívják őket. Azincourt tehát egy előre „megbeszélt” csata volt, és a franciák akarták megvívni.

Látszólag minden a franciák mellett szólt. Mivel ők érkeztek előbb, ők választották meg a csata helyszínét, és feltételezhetjük, hogy azt is ők dönthették el, hogyan helyezkednek el a csatatéren. Számbeli fölényben is voltak. A kortárs krónikák szerint a francia haderő akár 100 ezer főt is számlálhatott – ez persze jókora túlzás, a valóság inkább 12 ezer körül lehetett, mindenesetre biztos, hogy több emberrel szálltak csatába, mint ellenfeleik.

Akkor miért nem tudták ezeket az előnyöket győzelemre váltani? A válaszokat az elégtelen irányításban, a széthúzásban és Henrik íjászainak félelmetes erejében találhatjuk meg.

Egy húron pendülve

Azincourt-nál a francia uralkodóház legmagasabb rangú tagjaként a 21 éves, katonailag tapasztalatlan Károly orléans-i herceg volt jelen. A források a francia vereséget jórészt a sereg éretlen, fiatal vezetőinek számlájára írják, akik nem vették figyelembe a tapasztaltabb „öreg rókák” tanácsait, és azt gondolták, hogy Henrik embereinek inába száll majd a bátorságuk, amikor szembetalálják magukat a túlerőben lévő seregükkel. Ehhez képest „az angolok határozottan vonultak fel a franciák ellen, eltökélve arra, hogy kockára teszik életüket a csatamezőn, és arra buzdítva egymást, hogy hősiesen harcoljanak utolsó leheletükig” – ahogy a St. Denis-i Krónika szerzője megfogalmazta.

Az ellenséges földön együtt töltött és harcolt hetek nem ásták alá, hanem megerősítették az angolok harci szellemét: tudták, hogy számíthatnak egymásra, nem úgy, ahogy a politikai ellentétektől szabdalt, megfelelő vezetővel nem rendelkező franciák.

De Henrik igazi aduja a több mint 7 ezer íjásza volt. Az angol íjászok nemcsak jóval többen voltak, mint a franciák, hanem sokkal hatékonyabbak is voltak, részben azért is, mert ellenfeleik többsége lassan újratölthető számszeríjakkal volt felfegyverezve. Nem telt el sok idő, mire az angol íjászok megmutathatták, mire képesek.

A franciák első hadmozdulata az volt, hogy lovassági rohamot indítottak az angol íjászok ellen, azzal a szándékkal, hogy kiüssék őket a csata további részéből. Ez alapvetően okos terv lett volna, de úgy tűnik, hogy túl kevés francia vállalkozott arra, hogy részt vegyen a támadásban, így az nem tudta megbontani az angol sorokat. „Isten és íjászaink hamar elveszejtették őket, miként íjászaink egyetlen nyílvesszőt sem lőttek ki aznap, amely ne ölt volna és terített volna le egy embert vagy egy lovat.” A Brut-krónika szerzőjének ez a megállapítása nyilván erős túlzás – nem rendelkezett Robin Hood-i képességekkel Henrik minden egyes íjásza –, de az angol íjászok kitartása, fegyelmezettsége és nyílzápora döntő tényezőnek bizonyult az ütközetben.

Halálos nyílzápor

A lovasroham kudarca nagy csapás volt a franciák győzelmi esélyeire. De a vereség mértékét csak akkor érthetjük meg, ha megnézzük, mi történt azután, amikor megpróbálkoztak a gyalogos előrenyomulással.

Közel 5 ezer katona indult támadásra azzal a céllal, hogy kézitusát kezdeményezzen a nagyjából hasonló fegyverzetű, páncélzatú és harci erejű angolokkal. Néhányan el is érték az angol vonalakat – ez megmagyarázza például a yorki herceg halálát, aki az így kialakult összecsapásban esett el –, de a többségük áldozatául esett annak, amit egy francia krónikás úgy írt le: „a nyilak rettenetes jégesője”.

Képzeljük el, mit érezhettek azok a katonák, akiknek nem volt más választása, mint lassan nyomulni előre a süppedős, sáros talajon, miközben halálos nyílvesszők záporoznak az égből. Az, hogy a nyilak nem folyamatosan potyogtak, hanem szakaszos, összehangolt záporként csaptak le időről időre, csak rontott a helyzeten: a franciák nem tudhatták, mikor érkezik a következő halált hozó hullám.

Mindezek hatására a katonák összetorlódtak, olyannyira, hogy még a pajzsot vagy fegyvert fogó kezüket sem tudták felemelni. A halottakon és sebesülteken felbuktak a mögöttük jövők, és ahogy a testek egymásra halmozódtak, sokan megfulladtak a rakás alján, így a franciák jelentős része anélkül veszett oda, hogy bármi kárt tehetett volna az ellenségben.

Akik pedig elérték az angol vonalakat, olyan rendezetlenül és egymásra torlódva próbálták meg felvenni a harcot, hogy még a könnyűfegyverzetű angol íjászok sem féltek kézitusába bonyolódni velük, „ledobva íjukat és nyilaikat, felkapva kardjaikat, bárdjaikat, husángjaikat, baltáikat, fokosaikat és más fegyvereiket” – ahogy a burgundiai katona, Jean de Wavrin leírta.

A kialakult helyzetet – amelyben a két sereg főerői nem bocsátkoztak igazi közelharcba – figyelembe véve nem meglepő, hogy az angol veszteségek viszonylag alacsonyak voltak; pontos adataink nincsenek, de valószínűleg néhány százan maradtak csak a csatatéren. A franciák jóval több embert vesztettek, bár a mai napig is csak mindössze 500 halottat sikerült azonosítani közülük. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy ezek a katonák néhány óra leforgása alatt vesztek oda, és hogy egy jelentős hányaduk Pikárdia és Normandia nemesi családjainak sarja volt, nem lehet kérdés, mekkora hatással volt az ütközet a környező tartományok életére. Legalább 320 hadifoglyot is azonosítottak a történészek, köztük az orléans-i herceget, akire egy rakás test alatt, a saját páncéljának súlyától megbénítva találtak rá, és aki a következő 24 évet angol földön töltötte fogságban.

Legnagyobb angol győzelem?

Tehát az angolok meggyőző győzelmet arattak Azincourt-nál. De tényleg ezt az ütközetet tarthatjuk a középkori Anglia „legdicsőbb tettének”?

A kérdés megválaszolása előtt szögezzük le: Azincourt nem volt döntő csata. VI. Károly francia uralkodót ugyan sokan az „őrült király”-ként emlegették, de volt annyira elővigyázatos, hogy Azincourt előtt nem csatlakozott a francia sereghez, de még fiát, a trón örökösét sem küldte el a sereggel. Így aztán hiába ejtettek az angolok számos magas rangú foglyot, ők nem bírtak akkora jelentőséggel, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítsék a franciákat. A csata azonban valóban megerősítette Henrik hazai pozícióit, és elég politikai tőkét szerzett neki ahhoz, hogy további hadjárataihoz pénzt és katonákat szerezzen – ez pedig hozzásegítette a teljes Normandia 1417 és 1419 közötti meghódításához. Nem meglepő módon a franciák ódzkodtak attól, hogy még egyszer nyílt csatát vállaljanak Henrik ellen.

Azincourt jelentősége azonban hamar a háttérbe szorult a következő események fényében, különösen akkor, amikor VI. Károly régenssé tette meg Henriket és elismerte a francia trón örökösének az 1420 májusában megkötött troyes-i egyezményben. És ez a fejlemény inkább a francia földön uralkodó politikai megosztottság, mintsem Henrik katonai sikereinek következménye volt.

Ugyan az angol király 1416 végén erőfeszítéseket tett, hogy győzelmét a csata napján ünnepelt szentek emlékével együtt őriztesse meg, nem tudunk arról, hogy az ütközet igazán „legendás” státuszt ért volna el. Henrik 1422-es halála után a parlament kezdeményezte, hogy a hadjáratban résztvevők addig ki nem fizetett zsoldjait visszavonják, és egyik fogságba ejtett francia főúrért sem sikerült komoly váltságdíjat szerezni.

Változó múlt

A 15. század közepére, amikor Anglia immár a vereséggel nézett szembe a százéves háborúban, Azincourt távoli emlékké halványodott. Igazából csak a 16. század végén vált legendává az azincourt-i győzelem.

Shakespeare 1599-ben íródott V. Henrikje is a 16. század végi Anglia középkori múlt iránti érdeklődésének kivetülése. Az Azincourt-ról alkotott későbbi kép nagyrészt e műből épült fel, olyannyira, hogy még ma is sokan vannak, akik azt hiszik, Henrik valóban azokat a szavakat mondta a csata előtt, amelyeket Shakespeare a szájába adott.

A darab ugyan a 17. században teljesen eltűnt a színpadokról, de a 18. század közepén újra előkerült, amikor a Franciaország elleni rendszeres háborúk miatt népszerűbb és propaganda-szempontból is hasznos lett felemlegetni egy franciák felett aratott diadalmas győzelmet. Amikor a Times 1757. október 25-én először emlékezett meg hasábjain a csata évfordulójáról, természetesen Shakespeare szavait vette elő.

A régi újságok tanulmányozása arra is rávilágít, milyen hasznos volt Azincourt emléke – és még inkább a csata Shakespeare által megalkotott változata – arra, hogy a franciák elleni régi sikereket felemlegetve az akkori kor politikusait és katonáit biztassák a nagy elődök nyomdokaiba lépni. A francia forradalmi és a napóleoni háborúk idején persze tetőfokára hágott az ütközetre való emlékezés: a Királyi Haditengerészet első, Azincourt névre keresztelt hajóját 1795-ben bocsájtották vízre.

Az 500. évforduló idején, 1915-ben Nagy-Britannia és Franciaország éppen szövetségesként harcolt egy közös ellenség ellen. Az Azincourt közelében állomásozó francia hadosztály elöljárói meghívták brit kollégáikat, hogy – az Illustrated London News tudósítása szerint –„együtt ünnepeljék meg e mindkét fél számára dicsőséges emlékű csata” napját.

Ha lehántjuk az ütközetről a későbbi évszázadokban ráhalmozott értelmezéseket és emlékeket, mi marad? Számomra Azincourt egy olyan csata, amely mindenekelőtt a jó vezetés fontosságára hívja fel a figyelmet. A lecke örök érvényű: egy hadsereg méreténél jóval fontosabb tényező az, hogy milyen parancsnokok vezetik és mennyire képesek együtt, egymásért harcolni a katonái.

A cikk hosszabb változata a BBC History magazin 2015. októberi számában olvasható.