Tíz évvel ezelőtt, az osztrák államszerződés aláírásának 50. évfordulójának alkalmából Bécsben konferenciák egész sorát tartották. A legnagyobb szabású tudományos rendezvény történész szekciójában az egész tanácskozás legizgalmasabb eszmecseréje arról szólt, hogy miért adták fel a szovjetek Ausztriát. A vitát kirobbantó rangos történész fő tézise az volt, hogy a csapatok kivonására nem volt igazán kényszerítő körülmény, egyáltalán nem következett a szovjet külpolitikai stratégiából, a döntést az előadó elsősorban Hruscsov személyének, a rá jellemző szubjektivitásnak tulajdonította. Az egész napos polémiában konszenzus nem született, de az uralkodó vélemény az volt, hogy az akkori világrend különösebb megrázkódtatások nélkül elviselte volna Ausztria megszállását.
Ugyan Ausztria is az egykori szövetségesek megszállása alatt állt, az ország nemzetközi jogi helyzete alapvetően különbözött Németországétól. Ugyanis az 1941-ben aláírt Atlanti Charta kimondta, hogy a győztes háború után mindazon országok szuverenitása visszaállítandó, melyek agresszió révén azt elvesztették, és 1943-ban az amerikai, a brit és a szovjet külügyminiszter moszkvai találkozóján a három nagy deklarálta, hogy az Anschluss márpedig Ausztria megszállása volt, így ez az ország lett az első ország, amelyik a hitleri agresszió áldozatává lett.
Mértékadó elemzések szerint a szovjetek Ausztriában kudarcot vallottak. 1945 nyarán sem a nyugatiaknak, sem a szovjeteknek nem volt átgondolt tervük ausztriai politikájukra. Az ország jelentős részét a szovjetek foglalták el – később a megszállási övezetek határai is nagyjából az 1945. áprilisi helyzetet állandósították –, ezeken a területeken volt az osztrák ipar túlnyomó része és a hadifoglyok zöme is szovjet fogságban volt; így az oroszok befolyása is nagyobb volt a nyugatiakénál. Még folytak a harcok osztrák területen, amikor a régi szociáldemokrata politikus, Karl Renner az ideiglenes kormány nevében deklarálta Ausztria függetlenségét. Rennert a szovjetek azért fogadták el, mert a határozottan baloldali, már 1918 előtt fontos szerepet játszó politikustól azt várták, hogy a Moszkva irányába fogja orientálni az országot.
Rennerben és az osztrák kommunistákban is csalódniuk kellett. Az előbbi rendkívül ügyes politikája réven alaposan lecsökkent a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata párt hagyományos ellentéte, az utóbbiak ereje pedig mélyen alatta maradt a moszkvai reményeknek – ily módon a szovjet befolyás az elvártnál sokkal kisebb volt, a belpolitikai stabilitás pedig nagymértékben elősegítette a gazdaság helyreállítását. A hidegháború korában az osztrák politika fő célja az volt – és ez tökéletes sikerrel járt –, hogy a Nyugatot meggyőzze arról, az ország stabil belpolitikájával és gazdaságával képes az önállóságra, a szovjetekkel pedig elhitesse, hogy Ausztria a két hatalmi tömb harcában semleges marad.
Az Egyesült Államok európai stratégiáján kívül az osztrák belpolitikai békének is jelentősége volt abban, hogy Ausztria példátlanul nagy arányú Marshall-segélyben részesült: 1948 és 1952 között egymilliárd dollár olyan segélyt kapott, amelyért nem kellett ellenszolgáltatást adnia.
Az akkori világhatalmi konstellációban már azt is sikerként könyvelték el, hogy 1954 februárjában a négy nagyhatalom külügyminiszterei Berlinben találkoztak, s bár az értekezlet fő témája a koreai és a vietnami háború volt, többek között a német és hozzá kapcsolódóan az osztrák államszerződés témája is a napirendre került. Leopold Figl osztrák külügyminiszter felvetette az osztrák semlegességet, mint a békeszerződés megoldásának kulcsát, de Molotov szovjet külügyminiszter akkor még ragaszkodott ahhoz, hogy az osztrák államszerződést a Németországgal kötendő békeszerződéssel kössék össze. Ebben a tekintetben is eredménytelenül zárult az értekezlet – a Szovjetunió nem volt hajlandó feladni németországi pozícióit, s egy hónappal később elismerte a Német Demokratikus Köztársaság államiságát.
A Szovjetunió akkor változtatott merev álláspontján, amikor felismerte, hogy egy semleges Ausztria esetén nemcsak ő veszít stratégiai pozícióiból, hanem az Egyesült Államok is, ugyanis a megszálló csapatok kivonulása után Németország és Olaszország között megszakad a fontos észak–déli összekötő vonal, ami pedig a NATO kiemelten fontos logisztikai köldökzsinórja volt.
1955. február 8-án Molotov meglepő kijelentést tett: a Legfelsőbb Tanács ülésén arról beszélt, hogy Ausztria örökös semlegessége esetén nincs elvi akadálya az osztrák államszerződés megkötésének. A három nyugati hatalom természetesen nem tett ellenvetést – nem volt kétséges, hogy Ausztria csak katonai értelemben lesz semleges, gazdasága, politikai berendezkedése, ideológiája szervesen a Nyugathoz kötődik.
Ezek után gyorsan peregtek az események: szovjet kérésre az osztrák kormány március 14-én átadta Moszkvának konkrét elképzeléseit, mely szerint a svájci mintájú semlegességet fogja megvalósítani, nem csatlakozik egyetlen katonai szövetséghez sem, s területén nem tűr meg idegen haderőt.
Egy hónapra rá Moszkvában összeült a két állam legmagasabb szintű kormányküldöttsége – az osztrák delegációban külügyi államtitkárként ott volt a legnagyobb formátumú osztrák politikus, a későbbi kancellár, Bruno Kreisky. A négy nagyhatalom nagykövetei és az osztrák külügyminiszter konferenciáján május elején már pontot tettek a processzusra – csak a ceremónia volt hátra.
Beszédesek a dátumok. 1955. május 14-én aláírták a Varsó Szerződés alapító okiratát, amely legalizálta a szovjet csapatok kelet- és közép-európai jelenlétét – addig a magyarországi tartózkodásuk jogi alapja az ausztriai megszálló erőkkel való összekötetés biztosítása volt.
Másnap, május 15-én a Belvedere palotában aláírták az osztrák államszerződést. Leopold Figl „Österreich ist frei!” (Ausztria szabad!) kiáltással mutatta fel az emeleti erkélyről az ujjongó néptömegnek az aláírt államszerződési okmányt.
Október 25-én az utolsó megszálló katona is elhagyta az országot, s másnap a parlament két háza együttes ülésen megszavazta az osztrák semlegességet kimondó törvényt. A végső aktus: a négy egykori szövetséges hatalom 1955. december 6-án elismerte az osztrák semlegességet.
A független Ausztria megszületése a magyar történelem szempontjából is nagy jelentőségű – emberi oldalról nézve pedig tízezrek és nemzedékeik számára egyenesen felbecsülhetetlen. Magyarország immár közvetlen szomszédságba került a Nyugattal, és Ausztria 1956-ban tágra nyitotta kapuit a szabadságra és a jobb életre vágyó kétszázezer menekülő magyarnak.