Számos nevet sorolhatnánk fel, akik nagy hatással voltak a kiegyezés, majd a századforduló körüli évek kulturális életére, de Wohl Janka és Stefánia említésére valószínűleg a legtöbb olvasónk is homlokát ráncolva igyekezné valahová elhelyezni őket. Pedig a szerény pesti polgárcsaládból származó „lányok” saját irodalmi, szerkesztői tevékenységük mellett a korabeli társasági élet egyik legfontosabb központjának is számítottak.
Az 1846-ban született Janka és az 1848-ban világra jött Stefánia apja egy zsidó származású orvos volt, aki a szabadságharcban a honvédcsapatok mellett szolgált, anyjuk pedig Brunszvik Teréz barátnője, a leírások szerint „művelt, öntudatos asszony”. A két lányt a szülők már evangélikus hitben nevelték, de nagy figyelmet fordítottak műveltségükre is, mindketten több nyelven írtak és beszéltek (köztük magas szinten magyarul is – ez nagy szó volt, tekintve, hogy a pesti és különösen a zsidó polgárság ekkoriban inkább német nyelvű volt).
Jankát eredetileg zongoraművésznek szánták, kislánykorában többször fel is lépett nagyobb közönség előtt, de félénksége miatt végül inkább húgához hasonlóan író, költő, műfordító és szerkesztő lett belőle. A nővérek első munkái még egészen fiatal korukban jelentek meg: a Wohl Janka költeményeit 1861-ben, Wohl Stefánia regekönyvét 1865-ben adták ki.
Saját írásaik nem arattak fényes sikert, viszont az általuk szerkesztett és írt „divatlapok”, a Magyar Nők Munkaköre, később pedig a Magyar Bazár nagyon népszerűnek számítottak, így életvezetési, illemtani tanácsaik számtalan nőre tettek nagy hatást, akik a „kis színes” írások között megjelenő versek és novellák révén a kor legjobb hazai és külföldi irodalmárainak munkáit is megismerhették.
Az irodalmi munka egyrészt már ifjúkoruktól – sokszor nehezen fenntartott – anyagi függetlenséget biztosított a nővéreknek, másrészt lehetőséget, hogy megismerkedjenek a kor legnevesebb művészeivel, akik közül sokakkal évtizedes személyes és munkakapcsolatba kerültek. Janka még 12 évesen, egy zongorabemutatóján ismerkedett meg Arany Jánossal, akivel haláláig szoros barátságot ápolt. (Egyesek szerint bele is habarodott az idős költőóriásba, aki talán viszonozta is érzelmeit; különös, barátságnál több, szerelemnél kevesebb viszonyukat a költő Janka emlékkönyvébe írt sorai jellemzik legjobban: „To love, to like, enyelgénk / Amaz sok, ez kevés”.)
De Arany csak egyike volt azoknak, akik rendszeresen tiszteletüket tették Wohlék Nádor utcai lakásában. A nővérek egészen Stefánia 1889-es haláláig együtt laktak, egyikük sem házasodott meg, otthonuk pedig már az 1870-es évektől kezdve a híres nyugati példákhoz hasonló „szalon” lett, ahová a magyar irodalmi, művészi élet jeles képviselői mellett művelt arisztokraták is rendszeresen jártak. „Midőn Wohl Stefanie pár év előtt a magyar szalonélet hiányáról megírta szellemes cikkét, akkor már e cikk meg is volt cáfolva azon tény által, hogy a Wohl nővéreknek már ez időben volt szalonja, hol sem enni, sem pezsgőzni, sem táncolni nem gyűltek össze az emberek, hanem igenis eszmét cserélni, társalogni. S így a szellemes írónő, ki azt írta meg hátrahagyott irataiban, hogy a magyarnak a ’causerie’ adománya megadva nincs, egyúttal ennek ellenkezőjét bizonyította be, minthogy háza éveken át Magyarország legkiválóbb alakjainak gyűlhelye, gócpontja volt, és ott tartották ő és nővére, Janka, ’cour de conversation’-jukat, így szinte iskolát teremtve, megalapították a magyar szalont” – írta Justh Zsigmond író, aki maga is állandó vendégnek számított.
A szűkebb és tágabb baráti kör tagjait felsorolni is nehéz lenne, Arany János és Liszt Ferenc mellett Greguss Ágost, Győry Vilmos, Szász Károly, Ballagi Mór, Fraknói Vilmos, Rosty Pál, Kandó Kálmán, Vámbéry Ármin, Stróbl Alajos, Zala György, Pekár Gyula, Aggházy Károly, Gozsdu Elek, Zichy Géza vagy éppen Feszty Árpád is rendszeresen tiszteletét tette Wohléknál.
A társaság lelke Janka volt, aki Justh szerint „ismerte könyv nélkül szalonjának minden emberét, s mindegyikkel a saját nyelvén, szája íze szerint tudott beszélni. Egyenletes volt, egyforma ügyességgel tudta a szerény, visszavonuló, félénk embert, kinek azért volt mondanivalója, megbeszéltetni, mint megadni az egyes szalonkirályoknak, mint Lisztnek, gr. Zichy Gézának, Verescsaginnak [a híres orosz festőnek 1898-ban nagy kiállítása volt Budapesten, valószínűleg ekkor járt a szalonban] a szokott, az őket éltető dicsfényt.” Stefánia visszahúzódóbb típus volt, ő csak azt tüntette ki figyelmével, akit igazán érdemesnek tartott rá, de Janka szerint éppen ezért ő vonzotta az igazán nagy formátumú embereket.
A szalon Stefánia korai távozása után sem szűnt meg teljesen, Janka 1901-es haláláig voltak még összejövetelek, amelyeken a művészeti, irodalmi életet meghatározó eszmecserék folytak, fontos barátságok köttettek.
A nővérek szerepe társadalomtudományi szempontból is figyelemre méltó. Feltűnő, hogy teljesen asszimilálódott, keresztény nevelést kapott, de zsidó gyökerekkel rendelkezőkként munkásságukban egyetlenegyszer sem utaltak zsidóságukra, annál jobban igyekeztek apjuk magyar szabadságharcos tetteit kihangsúlyozni. Különös volt az a viszony is, amelyet szerkesztőként ápoltak szerzőikkel. Ugyan ekkoriban még szó nem volt holmi „női egyenjogúságról”, ebben a majdnem főnöki szerepben Wohlék mind a beküldött munkák megbírálása, mind az írások bekérése és határidők tartása kapcsán sokszor egészen éles, máskor finoman csipkelődő hangot engedhettek meg maguknak férfi pályatársaikkal szemben. A legfontosabb mégis az, hogy Janka és Stefánia megmutatta, hogy tehetséggel, szorgalommal és kapcsolatteremtő képességgel vagyon és előkelő származás nélkül, nőként is be lehet kerülni a „legjobb körökbe”, sőt gyerekkori álmukat, egy igazi nyugati szalont is létre tudták hozni.