A középkori Magyar Királyság fénykorának számít I. Lajos uralkodása, nem véletlen, hogy az utókortól a király a „Nagy” jelzőt is megkapta. Köztudomású ugyan, hogy az ország partjait nem mosta három tenger, de Lajos alatt a Magyar Királyság Közép-Európa legerősebb államának számított, amely jelentős befolyást gyakorolt a teljes kontinensen. (Valójában még a két tenger is kérdéses, hiszen a Lengyel Királyság uralma ekkor nem terjedt ki a Balti-tenger partvidékére, Moldvára pedig csak bizonytalan mértékben terjedt ki a király hatalma.) A lengyelek azonban egész másként emlékeznek uralkodásának éveire.
Ebben persze része van annak is, hogy Lajos éppen a lengyelek által „Nagy”-ként emlegetett III. Kázmér halála után, 645 éve, 1370. november 5-én örökölte meg a lengyel trónt. Kázmér nem annyira nagy hódításaival, inkább kompromisszumokra törő politikájával érdemelte ki az utókor tiszteletét. Sikerült lezárnia a Lengyel Királyság több, régóta zajló konfliktusát is: feleségül vette a litván nagyfejedelem lányát, kiegyezett a Német Lovagrenddel, illetve az 1335-ös visegrádi találkozón a cseh és a magyar királyokkal is. Ez utóbbinak viszont ára volt, Károly Róberttel ugyanis 1339-ben úgy állapodtak meg, hogy amennyiben fiúörökös nélkül hal meg, a Kázmér lányát, Erzsébetet feleségül vevő magyar uralkodó fia örökli trónját. Bár Kázmér még három évtizedig élt, és közben első feleségének halála után még háromszor meg is nősült, végül mégis életbe lépett a megállapodás.
Lajos nem fogadta kitörő örömmel, hogy egy újabb ország királyának mondhatja magát, valószínűleg inkább úgy érezte, Lengyelország gondjai csak elvonnák figyelmét a fontosabbnak ítélt terveitől, például itáliai hódításaitól. Ennek megfelelően nem is sokat foglalkozott a lengyel ügyekkel, összesen csak háromszor látogatott el lengyel földre – amikor a kül- vagy belpolitikai helyzet már úgy elfajult, hogy nem tudta elkerülni a személyes fellépést.
Az idő nagy részében inkább anyja, Erzsébet királyné irányította a Lengyel Királyságot. Származása miatt ez akár jól is alakulhatott volna, azonban a királyné túl sok magyar urasággal vette körül magát – 1376-ban le is mészárolták kíséretét a lengyel nemesek Krakkóban, így kénytelen volt elhagyni az országot. Lajos ezután több hónapot is eltöltött északi országában, hogy kissé lehűtse a kedélyeket, de figyelme ezután megint másfelé fordult.
Lengyelországban Lajos igazából csak annyit akart elérni, hogy bebiztosítja leányági örökösödését. Ennek jegyében adta ki – jellemző módon Kassán, tehát nem lengyel földön – 1374-ben a lengyel nemesség számára széles jogkört biztosító rendeletét, azonban nem járt sikerrel: 1382-es halála után a lengyel rendek nem Máriát (és jegyesét, Luxemburgi Zsigmondot), hanem Lajos másik lányát, Hedviget választották uralkodójuknak, így a perszonálunió alig egy évtized után végleg felbomlott. Nem csoda tehát, ha a lengyel történelemkönyvekben Lajost nem a „Nagy”, hanem az egyszerű „Magyar” melléknévvel ruházzák csak fel.