Egészen pontosan hetven éve, 1945. november 20-án kezdődött el a történelem egyik leghíresebb igazságszolgáltatási aktusa. Az amerikaiak ragaszkodtak hozzá, hogy Nürnbergben bírósági perben ítéljék el az életben lévő náci fővezéreket, így ez lett a világ első olyan békéje, amelyet háborús bűnök miatt hozott nemzetközi ítélet szentesített. Kétséges jogi alapok, a győztesek kettős mércéje, a másik oldalon a rémtettek nyilvános feltárása és a modern nemzetközi jogrendszer megalapozása: ez mind a nürnbergi perek öröksége.
Az, hogy a náci Németország vezetői bíróság előtt feleljenek az emberiség ellen elkövetett és a háborús bűncselekményekért, a tömeggyilkosságokért, egyáltalán nem volt evidens a háború után. Bár ez az elképzelés még a harcok befejezése előtt megjelent, messze nem szimpatizált mindenki a szövetségeseknél azzal, hogy halálos ellenségeik megkapják a nyilvános védekezés lehetőségét.
Churchill inkább a német vezetők azonnali főbelövését akarta volna, a kivégzéseket amúgy is milliós nagyságrendben mérő Sztálin pedig kezdésnek úgy ötvenezer Wehrmacht-tiszt likvidálását szorgalmazta. Hogy mégsem így lett, az döntő mértékben a harmadik győztes nagyhatalomnak köszönhető: az Egyesült Államok ragaszkodott ugyanis ahhoz a merőben új gondolathoz, hogy most először a vesztesek nemzetközi bíróság előtt feleljenek tetteikért.
Trumanék az egész világ színe előtt zajló történelmi pert akartak, mely a legszélesebb közvélemény számára teszi egyértelművé, hogy milyen aljasságokat követtek el Németországban. A jogi procedúra az amerikai közvélemény előtt különösen fontos volt, a per azt a célt is szolgálta, hogy világossá tegyék, miért kellett az amerikai katonáknak Európában harcolniuk. A formáljogi kérdéseknél így lényegesebb volt a tárgyalás nyilvánosságnak szóló nagy üzenete arról, hogy kik is a jók és a rosszak; a didaktikus törekvések és az erkölcsi igazságszolgáltatás igénye pedig felülírta a jogi szempontokat.
Teljes semlegességről nem lehetett szó, hiszen a négy győztes ítélkezett a legyőzött ellenség felett. De az 1945 őszén felállított Nemzetközi Katonai Törvényszék jogkörének sem volt igazi precedense. Háború után a vesztes fél vezetőit már ítélték el, de Nürnberg előtt ha volt is ilyesmi, az az adott ország bírósága előtt történt, nem pedig nemzetközi testület előtt. Ezúttal a vádpontokat is a nemzeti jogrendszerektől függetlenül határozták meg, és úgy döntöttek, hogy az előre meghatározott lehetséges pontokban a bíróság akkor is illetékes, ha az elkövetés idején azok a cselekmények nem voltak formálisan törvénysértők.
A bűntettkategóriák meghatározására legnagyobb befolyása a per majdani amerikai ügyészének, Robert H. Jacksonnak volt. Ő az emberiség elleni és a háborús bűncselekményeknél is fontosabbnak tartott két továbbit, melyek aztán akkora vitákat keltettek, hogy azóta is tartanak: a támadó háború indítását és az erre irányuló bűnszövetséget. Ezek a „béke elleni bűncselekmények” ebben a formában nem léteztek addig, ahogyan az államközi agressziót azóta sem sikerült teljes mértékben kriminalizálni.
Az, hogy a — nem kiprovokált — agresszió e döntés értelmében önmagában is vádpont lehetett, az egyik olyan probléma, ami miatt a nürnbergi perben hozott ítéleteket jogi szempontból sokan erősen kétségesnek mondják. Miközben nyilvánvaló, hogy Németország Hitler hatalomra jutása után egyértelműen háborúra készült, a szomszédaik elleni agresszióval nem voltak egyedül. Lengyelország 1939-es megtámadását azonban csak Németország ellen hozták fel a nürnbergi perben, arról, hogy ezt a Molotov—Ribbentrop-paktum előzte meg, és 16 nappal Hitler után Sztálin is lerohanta a lengyeleket, már nem volt szó.
Több olyan háborús cselekményt, amit a németek esetében bűncselekménynek nyilvánítottak, a szövetségesek is elkövettek, a nürnbergi bíróságot azonban csak a vesztesek számonkérésére találták ki, a többieknek nem kellett felelniük. A Coventry és más angol városok elleni német légitámadásokat jogtalannak nyilvánították, az ennél sokkal több civil áldozatot hozó brit bombázásokat Drezdától Hamburgig azonban nem vizsgálták. A kettős mércét Trumannak írt levelében az amerikai főügyész is elismerte, többek között azt emelve ki, hogy szövetséges katonák is köztudomásúlag fosztogattak, a franciák kegyetlenül bántak a hadifoglyokkal, nem beszélve az oroszokról, akik például Finnországot és a baltiakat foglalták el elfogadható jogi alap nélkül — most pedig a vád oldalán ülnek, nem a tettesekén.
A tömeggyilkos szovjet rezsim részvétele a bíróságon sokak, például a Columbia neves történészprofesszora, a nürnbergi ítélet jogi alapjait illetően kritikus Deák István szerint évtizedek után is súlyos morális teher a korabeli eljárásokon. Ehhez csak még egy adalék: a főügyészek között a Szovjetuniót képviselő Roman Rudenkó nem sokkal a per után már a 7. számú különleges NKVD-tábor parancsnoka volt; itt, a keletnémet orosz megszállási övezetben lévő Sachsenhausenben 12 ezer politikai fogoly halt meg a katasztrofális körülmények miatt. Az oroszok egyébként a katyńi tömeggyilkosságokat is szerették volna Nürnbergben a németekre ráhúzni, a hamis dokumentumaikat azonban a szövetségesek nem fogadták el, a lengyel tisztek lemészárlásának vádpontját végül kivették a perből.
A vádiratban és az eljárásban egyébként is sok hiba volt, és a német ügyvédeknek sem teljesen biztosították az érdemi védekezés lehetőségét. Koncepcionálisan a legtöbbet vitatott kérdés, hogy elfogadható-e a visszamenőleges ítélkezés: a normális idők jogelveinek ellentmondva ekkor olyasmikért hoztak halálos ítéleteket, amelyek, bár embertelenek, nem mind voltak formálisan törvénytelenek az elkövetésük idején — pedig a vádlottak egy része valószínűleg „rendesen”, a hatályban lévő német törvények alapján is elítélhető lett volna, hiszen a tömeggyilkosságokat azok sem engedték meg.
A 24 vádlott a náci Németország megmaradt vezető elitjét képezte le a Hitler utáni második számú főnáci Göringtől a Hitler kegyeiből hamar kieső von Papenig, és az ideológus Alfred Rosenbergtől a Lengyel Főkormányzóság mindenható uráig, Hans Frankig, vagy a távollétében perbe fogott (és valójában ekkor már halott) Martin Bormannig.
Göring nem csak a legmagasabb rangú volt közülük, a vádlottak informális vezetőjeként működött. Szava annyira meghatározó volt, hogy a per közben egy idő után inkább elkülönítették a többiektől, hogy azok szabadabban beszéljenek. Az extravagáns Göring ugyanis keményen beleállt a bukott náci rezsim védelmébe, főleg eleinte képes volt egyes kérdésekben nevetségessé tenni a kevésbé felkészült bíróságot is, és másokat is azzal biztatott, hogy ha ügyesek, jól fognak kijönni a perből.
A vádlottak magatartásáról nagyon sokat lehet tudni a per alatt velük dolgozó pszichológusok és pszichiáterek leírásaiból. Nekik nemcsak az volt a dolguk, hogy megállapítsák a büntethetőséget (mindenkit beszámíthatónak találtak, feltehetően szovjet nyomásra még az egyébként bolondnak tekintett, súlyosan amnéziás, a tárgyalások alatt olvasgató és nevetgélő Rudolf Hesst is), de szerettek volna képet alkotni a náci fővezérek személyiségjegyeiről is, arról, hogy vajon mi vezette őket tömeggyilkosságok elrendelésére. A hosszú interjúkból, intelligencia- és Rorschach-tesztekből úgy találták, hogy bár egyesek mutatnak patologikus tünetjegyeket, összességében orvosi értelemben nem abnormális személyiségek — ami legalább annyira nyugtalanító eredmény, mintha az ellenkezőjét állapították volna meg, hiszen a sokuknál kimutatott határozott célorientáltság és munkamánia viszonylag tömegesen fordul elő a társadalomban.
Míg a vádlottak nagy része tagadta az ellene felhozott vádakat, Albert Speer, Hitler nagyformátumú építésze ellenkező stratégiát választott: vállalta a „kollektív felelősség ráeső részét”, a technikai kivitelező szerepét játszotta el, és készségesen válaszolt minden felmerülő kérdésre. Ez jelentős szerepet játszhatott abban, hogy végül csak húsz évet kapott, miközben 11 társát halálra ítélték. Göring egy nappal az ítélet végrehajtása előtt ciánnal öngyilkos lett, a többieket 1946. október 16-án felakasztották.
A német közvélemény a nürnbergi pert egyértelműen a győztesek békéjeként fogta fel, a nagy többség valódi igazságszolgáltatás helyett csak politikai döntésnek érzékelte. Néhány hónappal az egész világukat elpusztító háború befejezése után, sok milliós menekültáradat közepette pszichológiailag sem lehettek készen egy új igazság elfogadására, de a „múlttal való szembenézést”, ahogy évtizedekkel később kezdték mondani, maga az ítélet sem feltétlenül segítette. A „főbűnösök” meghatározása és elítélése a nagy többség számára (ön)felmentést is jelenthetett: lám, itt vannak a tettesek, néhány politikus, az SS, az Einsatzgruppék — a rémségekhez nekünk nincsen közünk.
Bár a nürnbergi per sok jogi problémát felvet, a kritikák mellett egyre inkább úgy tartják, hogy azért mégiscsak nagy jelentőségű mérföldkő a jogfejlődésben. A nürnbergi ítéletek ugyan lehet, hogy előnyben részesítették az erkölcsi és a politikai igazságszolgáltatást a formális jogelvekkel szemben, a lefektetett alapelvek közül több éppen ennek hatására épült be a megerősödő nemzetközi jogba. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, a népirtást elítélő konvenció, a háborús bűnök pontosabb meghatározásai Nürnberg nélkül másmilyenek lennének, ahogy a „parancsra tettem” védekezése is ezóta számít érvénytelennek.