Arról napestig lehet vitatkozni, hogy az évtizedek óta visszatérő közel-keleti terrorizmusnak mi a kútfője, de az biztos, hogy a síita és szunnita iszlám szélsőséges irányzatai tökéletes ideológiát szolgáltatnak azoknak, akikben felbuzog a frusztráció és a gyilokvágy.
Az Iszlám Állam sok mindenben újat jelent az eddig megismert terrorszervezetekhez képest, azonban forradalmiságának, erőszakosságának és vallási puritanizmusának van egy kétszáz évvel ezelőtti előképe: az első Szaúdi Állam.
Ez az állam 1744-ben egy radikális szunnita hitszónok, Mohamed ibn Abd al-Vahab és egy Dirja nevű jelentéktelen belső-arábiai község emírje, Mohamed ibn Szaúd szövetsége révén jött létre.
Ugye ismerősek a nevek? Ibn Szaúd a szaúdi királyi dinasztia alapítója, al-Vahab pedig annak a szunnita jogi iskolának (a szunni iszlámban így hívják a vallási irányzatokat) az alapítója, melyet manapság az al-Kaida és az Iszlám Állam is iránymutatónak tekint.
Al-Vahab tanításai ugyanolyan fanatizmussal fűtötték fel a beduinokkal harcoló Ibn Szaúd embereit, mint manapság a terroristákat, hiszen az évszázadok óta bevett fosztogatások akkor is a szent háború, a dzsihád glóriájában tündököltek, ha muszlimok voltak a kárvallottak. A zsákmány isteni jutalommá vált, a levágott dirjai banditák pedig az igaz hit mártírjaivá.
A gyűlölet akkor még nem a "keresztesek" (a Nyugat) felé irányult, mert az európaiakat az olajkincs feltárása előtt – az Indiába tartó hajóútvonal kikötőin kívül – egyáltalán nem érdekelte az Arab-félsziget. Hanem a gazdag törökök és egyiptomiak dekadenciája ellen, akik a csóró helybéliek szeme láttára vonultak luxuskaravánjaikkal mekkai zarándoklatra. Ibn Szaúd emberei valami hasonlót érezhettek, mint egy sarm-el-sejki beduin, aki egy all-inclusive hotel matarészeg orosz vendégei után takarít.
Al-Vahab a "Vissza a gyökerekhez!" jegyében az iszlám hiperpuritán és hiperfanatikus változatát hirdette meg:
Az utolsó tétel ugyanolyan jól jött Ibn Szaúdnak és utódainak hatalmuk isteni legitimálásához, mint ma al-Bagdadinak; és a fanatikus harcosok is . Az első Iszlám Állam (amit szemérmesen Első Szaúdi Államnak vagy Dirjai Emírségnek szokás hívni) a mai Rijád környékéről kiindulva hamarosan Ománt, Jement, Irakot és Szíriát fenyegette, karavánokat kifosztó, városokat megsarcoló bandái ugyanolyan rablógazdálkodást folytattak, mint a védelmi pénzekből és illegális olajkereskedelemből élő IS.
A dzsihád elsősorban a síiták ellen irányult, akiket az "egyistenhívők" (kezdetben így hívták magukat a vahabiták) sátánimádóknak tartottak. 1801-ben Ibn Szaúd fia – és al-Vahab unokaöccse –, Abdulaziz a síiták szent városát, a mártír imám Husszein maradványait őrző iraki Karbalát is feldúlta (a város egyébként ma is a szunnita öngyilkos merénylők kedvelt célpontja). Martalócai a sátánimádó csecsemőtől a sátánimádó aggastyánig mindenkit kardélre hánytak, Husszein sírjának aranykupoláját pedig darabokban pakolták tevéikre. Abdulaiz azonban nem sokáig élvezhette a dicsőséget, mert 1803-ban egy síita orgyilkos végzett vele.
Utódja azonban ott folytatta, ahol apja abbahagyta, csak ő a Vörös-tenger partvidékét, az iszlám legnagyobb kegyhelyeit vette célba. El is foglalta Medinát és Mekkát, melyeket – mintegy újraélve Mohamed cselekedeteit – megtisztított a bálványoktól, azaz ezeréves építészeti örökségétől.
A Közel-Kelet azonban a XIX. század elején hatalmi szempontból még nem volt ennyire széttagolt, mint manapság, a szunnitákat egyetlen uralkodó fogta össze: a török szultán. IV. Musztafa történetesen kalifaként a szent helyek védelmezőjének is számított, ezért joggal irritálta őt ezek elfoglalása és lecsupaszítása, de az talán még jobban irritálta, hogy a vahabita emírek magukat tartották Mekka igazi védelmezőinek, igazi kalifáknak.
Ezért 1807-ben utasította az egyiptomi pasát, a vilajetet ténylegesen független uralkodóként kormányzó Mohamed Alit, hogy vessen vissza a vahabita uralomnak. A Török Birodalom hatalma és cselekvőképessége ekkor már jócskán túl volt zenitjén, ezért az utasítást belső viszályok és huzavonák miatt évekig nem követte valódi hadjárat. De amikor megindult a hadsereg Arábia belseje felé, akkor a vahabitáknak végük volt. 1818-ban Dirját lerombolták, az emírt Isztambulba hurcolták, majd kivégezték. A Szaúd-család pedig száz évre eltűnt a térség jelentős tényezői közül, és csak a XX. század elején kezdte meg hosszú menetelését Szaúd-Arábia létrehozása felé.
Az I. világháború után megalakuló ország vahabita uralkodóinak – a rengeteg területi vitán kívül - azonban szembesülniük kellett azzal a politikai dilemmával, hogy
Főleg úgy nem, hogy a Közel-Keleten ekkor már meghatározónak számító amerikaiak vagy britek nem voltak hajlandók elismerni egy rablóállamot. Ezért a dinasztia a vahabita ideológia megőrzése mellett szép lassan leépítette dzsihadista törekvéseit, majd pedig több felkelés leverése árán a húszas években kiszorította a hatalomból a hardcore vahabita törzseket, az ikhvánokat is.
Ezáltal jött létre az a ma is fennálló paradox állapot, hogy miközben Szaúd-Arábia állami ideológiája és törvénykezése a vahabita iskola sária-olvasatán alapul, az uralkodók nem lelkesednek annyira a dzsihádot a gyakorlatba átültetni kívánó forradalmárok iránt (ez a tartózkodó hozzáállás rányomja bélyegét az olajhatalom közel-keleti politikájára is). Ezért az al-Kaida, majd az Iszlám Állam is hitszegőnek és bitorlónak tartja a szaúdi uralkodóházat, tagjai pedig a terrortámadások kedvelt célpontjainak számítanak.