Az én észrevételem csak azon tudva lévő dologból áll, hogy B. Füreden oly drágaság vagyon, hogy csak nem a' levegőt is pénzen kell meg vásárlani

– írta be a füredi ivókútnál lévő cirádás panaszkönyvbe Noszlopy Antal Somogy vármegyei táblabíró. A balatoni tartózkodás költségei 170 éve ugyanolyan könnyen elszaladhattak, mint manapság, különösen, ha az ember egy kicsit élni is akart, és hát ki fosztaná meg magát némi mulatságtól, ha már egyszer eljutott a híres Füredre. A XIX. század első felében már bejáratott fürdőhely volt, ahol nem véletlenül telepedett meg jó néhány pesti vállalkozó: az úri társaság szezonban maradt akár egy hónapig is, és közben nem mindenki garasoskodott úgy, mint Noszlopy táblabíró uram.

A korabeli fürdőéletről szórakoztató képet ad az a korabeli panaszkönyv, amit most alapos jegyzetekkel ellátva adtak ki újra. A „Panaszok, javítások 's szépítések javallatok” nemrég a pannonhalmi bencés levéltárból került elő, és tele van olyan gyöngyszemekkel, amelyek a balatoni idegenforgalom korai éveit igazán testközelbe hozzák. Miért nincs úszó oskola? Terveznek-e lövöldező házat? Na és mi van azzal a gőzhajóval, a Balatonon nem lesz már semmi a gőzhajózásból? – sürgetőztek a vendégek, akik azt sem hallgathatták el, hogy az árnyékszék (úgyis mint pityere) mocskos mód büdös, a férfiak pedig úgy beszélnek, mint a disznó.

A fürdőzés ekkor még gyógyfürdőt jelentett, a l'art pour l'art balatoni lubickolás nem volt divatban, a tóba csakis egészségügyi megfontolásból merészkedett be a nagyérdemű. A füredi savanyúvíz jótékony hatásai, az orvosilag rendelt kúrák mellett azonban az ittlét legalább annyira szólt a társasági életről.

A fürdők a betegek, kártyások, kéjelgők, naplopók gyűlhelye

– tartotta a mondás. Mint Hudi József tanulmányában áll, ide a nagyvárosi alvilág is kitelepült: „a pénzes vendégeket tolvajok, csalók, hamiskártyások próbálták megkopasztani”, és komoly forgalmat bonyolítottak a prostituáltak. „A fürdőkben még soha nem csoportozott annyi megnevezetlen némber, akik elállják a férfiak útját és nyíltan felajánlkoznak” – írta a korabeli újság, és a fürdői szabadabb életet elítélő, de azért persze kíváncsi közvélemény azt pletykálta, hogy az egyik hamiskártyás egy éjjel 8000 ezüstforintot nyert, „hajnalban illanni kellett neki”. És a rendőrség ezt tűri!

Az idősebbek és a betegek lehet, hogy tényleg gyógyulni akartak, de a fiatalok sokkal inkább ismerkedni és szórakozni. A társas viselkedés szabályait fürdőhelyen szabadabban értelmezték, de azért voltak olyanok, akik nagyon igyekeztek figyelni az erkölcsi szempontokra. Az egyik panaszkönyvbeíró arra hívta fel az illetékesek figyelmét, hogy a férfiak közös fürdője túl közel van a nőihez, és ez „már tsak a' beszédek által is az aszonságoknak kellemetlenséget” okozhat. A bárdolatlan (és izmos) alsónép közelsége miatt a gyanakvó férjek is aggódhattak, és kérték többek között a lóusztatásnak más helyre rendeltetését „a háromnegyedrészt mesztelen és szemtelen kocsisok” miatt.

Füred úri fürdőnek számított, de azért vegyes volt a társaság. A nemeseken kívül városi polgárok, zsidó kereskedők, szabadságon lévő katonatisztek is voltak a vendégek között, az alsó határt a falusi birtokosok, papok, urasági tisztek jelentették. A panaszkönyvben van egy antiszemita bejegyzés is, ennek szerzője illetlen dolognak tartja, hogy egy ilyen úri közfürdőben, a „zsidó nép bé botsáitatik”. Aláíróként csak a „társaság – vagyis az úri fürdőközönség” kitétel szerepelt, a névtelen zsidózást Heckenast Gusztáv, a Nemzeti dal és a 12 pont ‘48-as kinyomtatója kifogásolta a következő lapon.

Bár a fürdőkben a keveredés miatt a szokásos társadalmi különbségek elhalványultak, azért divat volt panaszkodni, hogy itt is csak a rendek és rangok számítanak, és egyeseknek derogál a tisztességes emberrel akár szóba is elegyedni. Reformkori celebek is mulattak itt, annyira, hogy a panaszkönyv legelső, 1836-os bejegyzése a fiatal Deák Ferenctől és haverjaitól származik: a társaság azt sérelmezte, hogy a sétányon a boltok csak az utca felé árusítanak, úgy, mint holmi mészárszéken. Így pedig nem lehet rendesen megvizsgálni a portékát, és még alkudni sem könnyű.

A sétatéren mindenféle más kifogások is felmerültek. Sok a koldus és a tébolyodott, pedig üdülni ugye az megy, aki „az élet bajait, és kellemetlenségeit felejteni kivánván, ezek ellen itt rövid idöre menedéket keres” – írta egy, a nyomor látványát nem kedvelő utazó, egy szívbéli nyugdíjas pedig azt kérte a fenntartó tihanyi apátságtól, hogy a látogatókat óvja meg „az orczátlan gyermek csoportoktul”.

Itt minden fölöttébb drága! – kiáltották bele a könyvbe többen is. A kényelem a szálláson, az evés, a fürdés, minden, pedig milyen jó lenne, ha a kisebb pénzű látogatóra is gondolnának, és drága matrac helyett lehetne olcsó szalmazsákon is aludni, vagy 14 fogásos menüsorok helyett valami szerényebb táplálékot kapni. Főleg, hogy a sok nehéz étel nem segíti a gyógyulást sem.

Félig fött, – sült, ólykor szagos hús – zsiradék – hal 's több affélékkel gyötör immár negyed hétre

– fakadt ki egy vendég a balatoni vendéglátósra, előrevetítve a következő 170 év uralkodó üzleti modelljét.

Hiába szeretett volna a látogató olcsóbb kiszolgálást, a költekezést nem foghatta vissza, hiszen ott voltak a társas elvárások. „Drága a', különösen a sok feszes, udvarias látogatások és viszonlátogatás-kívánások miatt” – jegyezte be egyikük. Hogy a füredi kúra mennyire a mulatságokról szólt, azt a panaszkönyvbe beírt javaslatok is tükrözték. „Igen kedves érdekű volna magyar nőkből álló éneklő társaságot évenként bizonyos fizetéssel meg hívni, kik musika szűntével akár a ligetbe akár más bájoló helyen magyar dalokat énekelnének” – állt egy poétikusabb jobbító javaslatban.

„Az uradalmi tánczteremnek más tánczteremek' példájára, minél előbbi kiparqueterozásáért esdeklik a' tánczot kedvellő közönség.” Esténként divatozott a tűzijátékkal fűszerezett társas csónakázás, vándorcirkuszosok és színjátszók jöttek (a vendégek nem voltak megelégedve a körítéssel), de bált is szinte mindennap rendeztek valamelyik vendéglőben – már ha a zenekar nem lépett le, mert nem fizették ki a muzsikusokat, mint az történt egy panasz szerint a német zenészekkel.

A nagyrészt magyar nyelvű közönség egyébként is magyar muzsikára vágyott. „Sajnálni lehet hogy a' magyar honnak e' kies helyén (...) a' magyar nemzeti hangászat innét ki zárva lenni láttatik és pedig most, mikor a' magyar nemzetiségének emelkedésében büszkélkedik” – panaszolták fel. De a sajtókínálattal sem lehettek megelégedve nemzeti szempontból: „A' kávéházakban 8 hirlap között csupán kettő van magyar, e' kettö is mind politikai: e' szám nem látszik helyes arányban állani a' magyar ajku vendégek számával”.

Végezetül egy fontos javaslat, mely a magyar strandokon sajnálatos módon azóta sem foganatosíttatott: nem ártana, ha „a fördő háznál házi szolgák öszve hivására csengettyü vólna, mert a' vendégeknek minden pohár víz hozatásért a' gráditsokon lefáradni, valóban alkalmatlan.”

A panaszkönyvről szombaton egy kis kiállítás is nyílt Balatonfüreden, a kötetet Katona Csaba, az MTA Füred történetéről is rendszeresen publikáló történésze mutatta be.