A tudomány fejlődése mindig is kézen fogva járt olyan tudósokkal, akiknek a munkássága mellékvágányra tévedt vagy végleg zsákutcába jutott. Önmagában ezzel természetesen nem érdemlik ki az utókor megvetését, Trofim Gyenyiszovics Liszenko esete azonban megmutatja, milyen rettenetes következményekkel járhat, ha tudományos kérdéseket politikai eszközökkel igyekeznek eldönteni, és egy nem megfelelő ember túlságosan magas pozícióba verekedi fel magát.

A genetika és az öröklődés tudománya Mendel 19. századi munkásságának nyomán a 20. század első évtizedeiben indult igazán fejlődésnek. A technológia fejlettsége azonban ekkoriban még nem tette lehetővé a biológiai mechanizmusok pontos feltérképezését, így számos alapkérdésben is eltért a tudósok vélekedése. Az egyik ilyen volt a szerzett tulajdonságok öröklődése – voltak olyanok, akik úgy gondolták, az élőlényeknek a körülményekre adott reakciói is befolyásolják az utódok tulajdonságait, a folyamatban pedig nem vesznek részt olyan különleges részecskék, mint a gének. Ezzel egyben a darwini, a véletlen mutációkon és a természetes szelekción nyugvó elméletét is tagadták. Közéjük tartozott az egyébként tehetséges növénynemesítő kertész, Ivan Vlagyimirovics Micsurin és az ő nyomdokain elinduló, 1898-ban született Liszenko is.

Tudományos öngyilkosság

A növénynemesítéssel foglalkozó Liszenko karrierjét egy valódi eredmény indította be: a magok kezelésével sikeresen vetett nagyobb terméshozamú téli búzát a tavaszi helyett olyan területeken, ahol ez korábban nem sikerült. A gond csak az volt, hogy Liszenko mindezt saját elmélete igazolásának tekintette, noha a siker tudományos magyarázata egészen más volt. Azonban az elért eredmény nagyon is fontos területen okozott előrelépést: a szovjet mezőgazdaság komoly problémákkal küszködött, a sztálini vezetés pedig az „új, szovjet biológiától” várta az állattenyésztés és a növénytermesztés eredményeinek javítását.

Liszenko azt ígérte, szállítani fogja a megoldásokat, ráadásul a „burzsoá darwinista genetika” helyett a „micsurini biológia” ideológiailag is megfelelő, a dialektikus materializmus dogmáin alapuló elmélete alapján, amely a lassú, szelekciós változások helyett ugrásszerű fejlődést várt a növénynemesítésben. Innentől azután a tudományos kérdések összefonódtak az ideológiával, és Liszenko 1930-ra a szovjet biológia mindenható urává vált, kinyilatkoztatásainak ellentmondani tudományos – és sok esetben nagyon is szó szerinti – öngyilkossággal ért fel.

Pedig az eredmények csak nem akartak jönni, a modern biológia eredményeivel szembeszálló liszenkoizmus egyre nyilvánvalóbb zsákutcának bizonyult. Az elméletek alapján erőltetett programok még rontottak is a helyzeten, így Liszenko közvetve felelős annak a több millió embernek a haláláért is, akik az 1930-as években pusztító éhínségeknek estek áldozatául.

Saját bálványát döntötte le

Talán soha nem fog kiderülni, hogy maga Liszenko rádöbbent-e valaha, mekkorát tévedett, de nem akarta vagy merte feladni hatalmi pozícióját, vagy annyira megrészegült a dicsőségtől, hogy élete végéig komolyan hitt abban, amit csinál, azt gondolva, a kudarcokért csak a kulákok és az imperialisták aknamunkája okolható. Sztálin halála után mindenesetre felütötték a fejüket a kritikus hangok, de Liszenko szerencséjére Hruscsov is kiállt mellette, így a végső bukása még váratott magára egy ideig.

Érdemes megemlíteni, hogy Liszenko tanait a Szovjetunión kívül Magyarországon követték a legszigorúbban, ennek köszönhetők például azok a híres kísérletek is, amelyek a „magyar narancs” és gyapot termesztésének beindítására irányultak. Liszenko 1960. január 23-án előadást is tartott az MTA dísztermében. Az esemény célja a kétkedők helyes útra visszatérítése volt, de a dolog rosszul sült el. A szakmai kérdésekre üres frázisokat pufogtató „tudós” előadását a visszaemlékezések szerint „kínosan feszengve” hallgatta a közönség, „Liszenko önmaga ábrándította ki a magyar értelmiséget, de még követőinek egy részét is véglegesen a liszenkoizmusból”.

Hruscsov bukásával aztán áttörtek a gátak. Az egyre erősebb kritikák nyomán Liszenkót eltávolították magas állásaiból, majd 50 évvel ezelőtt, 1965. december 21-én a Szovjet Tudományos Akadémia állásfoglalásában káros áltudománynak titulálta munkásságát, amely „felelős a szovjet biológia – és különösen a genetika – szégyenteljes elmaradottságáért”. Liszenko 1976-ban, elfeledett emberként halt meg.