Az Európán kívüli etnikai konfliktusokat általában a gyarmati múlt számlájára szokták írni, de az úgynevezett kasmíri kérdésben kulminálódó és állandósult indiai–pakisztáni ellenségeskedésnek összetettebbek az okai.
A Himalájában elterülő egykori hercegségről a középkori Európa is tudott, ugyanis a híres selyemút, a Kínát Délkelet-Ázsián keresztül Európával összekötő karavánút mentén fekszik. Nem csak a kereskedelmi utak találkoztak itt, hanem a vallások is: a hinduizmusnak, a buddhizmusnak és később az iszlámnak egyaránt otthont adott.
Az indiai brit uralom alatt Kasmír formálisan önálló hercegség volt, ám az 1947-es függetlenség elnyerésekor és az egykori gyarmat kettéválásakor Kasmír is a hindu–moszlim osztozkodás része lett.
A feszültséget állandósította, hogy a hercegségben a lakosság többségét a moszlimok alkották, de a politikai és közigazgatási rendszerben messze túlsúlyuk volt a dzsammui hinduknak, emiatt gyakoriak voltak a moszlim felkelések, amelyeket a maharadzsák kíméletlenül vérbe fojtottak.
A gyarmati rendszer megszűnésekor, Brit-India felosztásakor az alapelv az volt, hogy a moszlimok hazája az újonnan létrehozott Kelet- és Nyugat-Pakisztán legyen, ám ez nem így történt Kasmírban. A hercegség 1947-ben önálló maradt, amit Pakisztán nem fogadott el, moszlim törzsi csapatok törtek be az országba, felkelés felkelést követett; a maharadzsának nemigen volt más választása, minthogy segítséget kért Indiától, amelynek területi étvágya meglehetősen nagy volt: kierőszakolta, hogy Kasmír szövetségi államként csatlakozzon a szubkontinensnyi országhoz. Pakisztánnak több sem kellett, megtámadta szomszédját. Az első indiai–pakisztáni háború az ENSZ felügyelete alatt Kasmír felosztásával végződött: az egykori hercegség kb. kétharmada Indiához, harmada Pakisztánhoz került, s a két terület közötti fegyverszüneti vonalat 1949, a háború befejeződése óta a világszervezet békefenntartói ellenőrzik. Az indiai országrészben is többségben vannak a moszlimok, emiatt formálisan érvényben van a Biztonsági Tanács egyik javaslata, amely népszavazást ajánl a hovatartozásról, de van olyan törekvés is, amely az önálló Kasmírt tartja megoldásnak. Pakisztán mindkét opciót elutasítja, ő igényt tart egész Kasmírra.
Bár a határincidensek gyakoriak voltak, a konfliktus több mint másfél évtizedig nem fajult újra háborúig. A második indiai–pakisztáni háború 1965 márciusában a Kács-sivatagban kiprovokált összecsapással kezdődött. Ezt követően Pakisztán formálisan háború nélkül, diverzánsakciókkal akarta eldönteni Kasmír hovatartozását.
1965 augusztusában mintegy 30 ezer pakisztáni milicista hatolt be Kasmírba, hogy általános felkelést robbantsanak ki az indiai állam ellen. A terv teljes kudarcba fulladt, az indiai hadsereg a szabotázsakciókat megfékezték, a hinduk pedig nem lázadtak fel.
India ellentámadásba ment át, csapatai átlépték a korábbi fegyverszüneti vonalat, s elfoglaltak több pakisztáni erődítményt. Erre Pakisztán beindította a Nagy Csapás-hadműveletet, komoly páncélos erők és erős légi támogatás bevetésével. A támadás gyors sikereket hozott mindaddig, amíg a pakisztáni hadvezetés nem követett el egy komoly hibát: időt hagyott az indiai haderőnek, hogy összeszedje magát. Az indiai hadsereg sem hagyta magát: szeptember elején áttört a pakisztáni határon, és támadást indított Lahor felé.
A háborúra eleinte ellentmondásosan reagált a nemzetközi közvélemény. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia fegyverembargót léptetett életbe a két országgal szemben, míg a Pakisztánnal szorosabb kapcsolatokat ápoló Kína Kasmír elhagyására szólította fel Indiát. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának fegyverszüneti felhívását ugyan mindkét harcban álló fél elfogadta, de a háborút csak a Koszigin szovjet miniszterelnök közvetítésével ötven évvel ezelőtt, 1966. január 10-én Taskentben létrejött megállapodás zárta le. A több ezer halálos áldozatot követelő háború befejezéséről szóló egyezmény sok minden tárgyalt, csupán a legfontosabbat nem: a háborút kiváltó kasmíri problémát.