Az 1938 utáni revíziókról legfeljebb csak nemzeti romantikus alapon szoktak képzelegni, arról meg még nagyobb a homály, hogy mi is jött a visszacsatolás után. Ezen változtathat az a könyvsorozat, amely mítoszoktól mentesen mutatja be a történéseket, azt is, hogy a helyi magyarok és a kisebbségbe került addigi többség hogy élte meg a rezsimváltást. Kik azok az orosz-magyarok? Miért kellett annyira Horthyéknak egy nem magyar többségű terület? Kik a hősök és kik a terroristák ukrán szempontból? „A magyar szent koronához visszatért Kárpátalja” című könyvből kiderül.
Európa közepe Pestről nézve kicsivel éppen a világ háta mögött van: a Felső-Tisza mellett, Kárpátalja Máramaros és Bukovina felé eső vidékén – könnyű megtalálni az ott emelt hibás latinságú obeliszkről és az előtte álló autós és nemzeti motoros turistákról. A földrajzi középpontot még 1877-ben jelölték ki a Monarchia illetékesei, igaz, eredetileg vagy negyven kilométerrel odébb, és azt sem lehet tudni, milyen számítások alapján.
Bár Európában tucatnyi másik hely is azt állítja magáról, hogy ott van a kontinens egyetlen és legigazibb középpontja, a szovjet érában elfogadták ezt a némileg önkényes helymeghatározást, és ők is így propagálták a mindkét hajdani birodalom szempontjából végvidéken lévő közepet.
Már a régió nevének is bonyolult a története: Északkelet-Magyarországot a 19. században kezdték Kárpátaljának nevezni, akkor főleg még a hegyvidéki ruszin/rutén területeket értve ezalatt, aztán Trianon után a magyar lakosságú, szintén Csehszlovákiához került síksági csíkot is így emlegették, de használatban maradt a Ruszinszkó elnevezés is. Mellékes zárójel, hogy 1945 és a térség szovjet elfoglalása után annyira csak a moszkvai szempont létezhetett, hogy azt szolgaian átvéve magyarul is „Kárpátontúlként” beszéltek hivatalosan a területről, pedig hát ugye az nekünk mégiscsak innen van a hegyen.
Amikor 1938-39–ben Magyarország két fázisban visszaszerezte a Trianon után elcsatolt Kárpátalját, „Rákóczi népének visszatérését” érthető össznépi eufória fogadta. Miután az első bécsi döntéssel visszacsatolták a határ menti, magyar többségű részt, majd fél évvel később a magyar hadsereg megszállta az egész területet, beindult az idegenforgalmi kampány, és sokan keltek útra, hogy felfedezzék maguknak a vidéket. Ungváron a főteret a hatóságok gyorsan átnevezték Horthy Miklós térre, a mozik műsorra tűzték a visszacsatolást ünneplő Észak felé című filmet, a nyíregyházi rum- és likőrgyár pedig „Kárpátalja gyöngye” néven hozta forgalomba áfonyás likőrkülönlegességét.
A magyar emlékezet azóta is leginkább nemzeti örömünnepként tartja számon a revíziót, de a történet ennél jóval bonyolultabb, és nagyon másképp szól budapesti, munkácsi, kőrösmezei és kijevi hangszerelésben. A most megjelent „A magyar szent koronához visszatért Kárpátalja” –1938–1944 című kötet ezt a komplex helyzetet tárja fel, méghozzá egy beregszászi születésű kutató, az ukrán szakirodalomban is otthonos Fedinec Csilla tollából.
Olyan ez, mint a süketek párbeszéde, alig van kapcsolat a két ország történetírása között. Mintha Ukrajna egy másik kontinens lenne budapesti szempontból
– mondta az Indexnek a történész, aki a „malájgép-jelenségnek” nevezte azt, hogy még a kelet-ukrajnai harcok is milyen gyorsan veszítenek érdekességükből a magyar sajtóban. „Kárpátalja persze rendszeresen felmerül a magyar nyilvánosságban, de csak a 10 százaléknyi magyar közösség szempontjából, és van benne egy erős nemzeti nosztalgia, nem nagyon veszik figyelembe a napi reáliát” – mondta.
Ebből a szempontból a mai helyzet nem teljesen más, mint a Horthy-korszak szintén erősen romantikus, a helyi viszonyokat könnyen figyelmen kívül hagyó Kárpátalja-politikája – hogy így van, ez a könyv is bizonyítja. Hiánypótló sorozat harmadik kötete ez, mely a történészeken kívül szélesebb közönségnek is érdekes lehet: a szerkesztő Ablonczy Balázs maga írta a Visszatért Erdélyt, Simon Attila pedig a Magyar idők a Felvidéken-t (mi is írtunk róla) – a szerzők egyike sem címkézhető visszakézből nemzetietlen ballibnek, ami már csak azért is szerencsés, mert így talán kevésbé fogják kapásból elutasítani, amit írnak: például, hogy a magyar Kárpát-medence-politika és a határon túliakkal való viszonyban túl kell lépni a hamis mítoszokon és a patronáló, önkéntelenül is lekezelő buksisimogató gesztusokon.
A sok közül a harmincas évek egyik nagy magyar illúziója volt, hogy Kárpátalján a magyarokon kívül „kizárólag Magyarországhoz a végsőkig lojális ruszinok” élnek, akiknek egyéb vágyuk sincs, mint visszatérni ezeréves hazájukba, ahonnan Trianon és a csehek elszakították őket. Az igaz, hogy nem sokan számítottak a párizsi béketárgyalások előtt arra, hogy ők éppen Csehszlovákiához kerülnek: eredetileg Masarykék nem is kérték Kárpátalját, de evés közben jött meg az étvágy, és a cseh katonák bevonultak Ungvárra, kész helyzet elé állítva a világot.
Ez a magyarokon kívül másnak is fáj: az ukránok ma is emlegetett sérelme, hogy a béketárgyalásokon nekik nem osztottak lapot, hiába voltak többen a franciáknál is. A helyi ruszin intelligencia pedig ahelyett, hogy egy távoli fővárosból döntsenek ügyei felől, inkább széles körű autonómiát kívánt volna, erre azonban nagyhatalmi támogatás nélkül nem volt esélye. Bár 1918-ban Kőrösmező fővárossal kikiáltották a Hucul Köztársaságot, ez ugyanúgy csak apró történelmi epizód maradt, mint a lengyelországi ruszin csoportok egy-két év alatt szintén elhalt Lemkó Köztársasága és Komancsai Köztársasága.
A helyi néprajzi viszonyok nem érdekelték a nagyhatalmakat, mondjuk azok nem is egyszerűek. Hogy a kárpátaljai többséget alkotó ruszinok (régebbi alak szerint ruténok, esetleg kisoroszok) önálló nép és nyelv-e, vagy pedig az ukrán helyi változata, az alapvetően politikai kérdés. Magyarországon mindenesetre – talán azért is, mert a ruszinoknál a nemzetté fejlődés nem jutott addig, mint például a szlovákoknál – kivételesen hűséges, a magyarsághoz történelmileg közel álló közösségként gondoltak rájuk.
Horthyhoz hasonlóan a magyar nemzeti köztudat a harmincas években is úgy tartotta számon, hogy a ruszinok a Kárpátok lejtőin beszivárgott görög katolikusok. Amikor a két világháború között Kárpátalja Csehszlovákiához tartozott, Magyarország jól felfogott érdekéből a ruszin ügy mellé állt, és követelte a területnek az autonóm státuszt, azt remélve, hogy egy népszavazáson a ruszinok úgyis a hozzánk való csatlakozás mellett döntenének. Ahogy aztán Kárpátalján az „ukránizmus” eszméje erősödött, úgy hangsúlyozták Magyarországon egyre inkább, hogy a ruszinok mennyire nem ukránok. Ez azonban természetesen ugyancsak legalább annyira politikai kérdés volt, mint amennyire néprajzi.
Hiszen az ukránkérdés a tágabb külpolitika szempontjából is alapvető volt. Szovjet-Oroszországot az ukrán nemzeti törekvések segítségével akarta Németország gyengíteni, miközben a saját kelet-galíciai ukrán lakosságának szeparatista törekvéseitől Lengyelország is erősen tartott. Varsó ezért is támogatta a magyar érdekeket a térségben, miközben Budapest számára a közös magyar–lengyel határ remélt – és hamarosan valósággá lett – visszaállítása a konkrét területgyarapodáson túlmenően, önmagában is fontos volt, hiszen ezzel lehetett megszakítani a kisantant gyűrűjét.
Bár a revíziós magyar politika a többi térségben gyakran csak a magyarlakta területek visszacsatolását szorgalmazta, Kárpátalja kivétel volt. Itt az etnikai elv nem számított, és a nagyobb külpolitikai mozgástér reményében végig a teljes terület visszaszerzését akarták – azután is, hogy az első bécsi döntés már visszaadta a magyar többségű határ menti sávot.
A teljes Kárpátalja visszaszerzéséért Imrédy kormánya klasszikus felforgató taktikához nyúlt: Héjjas Iván a Tanácsköztársaság után kegyetlen gyilkosságokról elhíresült Rongyos Gárdáját vetették be. A cél az volt, hogy a határon átkelve merényletekkel, terrorakciókkal idézzenek elő olyan bizonytalan helyzetet, ami kívánatossá tenné a magyar katonaság behívását. Felrobbantották többek között a kőrösmezei vasúti hidat is, ami után a magyar nyelvű sajtó „tarthatatlan közállapotokról és ismeretlen terroristák akcióiról” cikkezett – miközben a végrehajtók a magyar kormány által megbízott illegális szabadcsapatok voltak.
Mint azonban a revíziós politika sikerét általában, Kárpátalja sorsát is a náci Németország döntötte el. A német politika pedig zavaros volt és kiszámíthatatlan. Hitler folyamatosan lebegtette Kárpátalja sorsát, ezzel egyszerre tudott nyomást gyakorolni Magyarországra, Csehszlovákiára, Lengyelországra, Romániára és az ukrán mozgalmakra. Előbb kétszer is megakadályozták Magyarországot, hogy lerohanja Kárpátalját: „Egy ilyen akció bizonyos szerencsétlen következményeiért Magyarország csak önmagát okolhatja majd” – közölte hivatalos jegyzékben Berlin, de aztán 1939 márciusában, amikor bevonult Prágába és felbomlasztotta Csehszlovákiát, Hitler 180 fokos fordulattal nemcsak hogy hirtelen megadta a hozzájárulást a magyar hadműveletekre, de ekkor már ő követelt azonnali magyar mozgósítást.
Az újoncokkal végrehajtott magyar hadművelet állami szintű ellenállás hiányában három nap alatt győzedelmeskedett. A magyar csapatok ezután sem álltak le: egy héttel a bevonulás után továbbmentek Szlovákia felé. Ennek a „kis háborúként” emlegetett pár napos csatározásnak a pontos oka azóta sem igazán tisztázott; eredményeként Magyarország elfoglalt egy hatvan kilométer hosszú, húsz kilométeres sávot Kelet-Szlovákiában is.
„Az egész magyar nemzet büszkeséggel gondol kitűnő honvédségünkre” – mondta Teleki Pál, és a magyar történészek azóta is úgy szokták tartani, hogy a bevonulást a hadsereg sikeresen hajtotta végre. Ez is egy olyan pont, ahol egészen más hangsúlyai vannak a két ország kutatóinak. Mint Fedinec Csilla elmondta nekünk, Ukrajnában sokkal részletesebben írnak ezekről a harcokról, az ottani források szerint többezres ukrán veszteségek voltak, és a magyar katonaság kegyetlenkedéseiről számolnak be.
Nagyon más a megítélésük a helyi ellenállóknak, a Szics-gárdistáknak is a két országban. Ők ‘39 márciusában a Kárpátokon túlról jövő ukrán tisztek vezetésével, bár nem túl sok eredménnyel szálltak szembe az országukba behatoló magyar hadsereggel. Az alig felfegyverzett helyi fiatalokat a magyar hatóságok terroristákként kezelték, és azóta is szokás így emlékezni rájuk.
A Szics-gárda közvetlen előzménye a Lengyelországtól Oroszországig ma is nagy vitákat keltő, banderista Ukrán Felkelő Hadseregnek is: a náci Németországgal együttműködő, antiszemita pogromokat és lengyelek elleni tömegmészárlásokat tartó, az önálló Ukrajnáért harcoló alakulatok tagjai ma hivatalosan ukrán nemzeti hősök, akik állami nyugdíjat kapnak a világháborús tevékenységükért. Tavaly Kijevben elfogadtak egy törvénycsomagot, mely a magyar Alaptörvényhez hasonlóan jogilag határozza meg, hogy mely korszakokat kanonizálják. „A nemzetépítés a független ukrán állam legkevésbé sikeres projektje, ezt akarják törvényerővel megoldani” – mondja Fedinec Csilla.
Kárpátalján a ‘39-es magyar bevonulás után katonai közigazgatást hoztak létre. Innen csak fényképes igazolvánnyal lehetett átjönni, vagyis a határ nem szűnt meg a visszacsatolás után sem. Hivatalos nyelvvé tették a magyar mellett a ruszint is (illetve annak egy eloroszosított változatát, amit a valódi élő nyelvhez közelebbi ukránosabb verzióval szemben politikai okokból favorizáltak), a helyi szláv lakosságot pedig elkezdték magyar-orosznak nevezni.
Ez a ruszinoknak a magyar néppel való elképzelt testvériségét akarta kifejezni, de még az a gondolat is megjelent, hogy a kárpátaljai szláv többség valójában nem más, mint „ruszinul beszélő és görög katolikus hitet valló magyar”, esetleg „hungaroid-katolikus-szláv ötvözet” – ez az a maga logikai végpontjáig vitt nacionalista vízió, mely szerint annyira nagyok vagyunk, hogy a végén még kiderül: valójában az ellenségeink is mi vagyunk, csak ezt ők nem tudják.
Máskülönben azonban a visszacsatolás után a könyv szerint Budapestnek gyorsan sikerült elidegenítenie magától szinte az összes fontos helyi politikai erőt, és sokakkal megutáltatta magát a ruszinok lenézése és a hivatalnokokkal, pedagógusokkal szembeni nagy bizalmatlanság miatt is. Rengeteg embert lecseréltek, igazolási eljárások után lehetett csak a tisztségeket betölteni, és a korábbi ígéretet sem tartották be. „Igaz, hogy biztattuk őket autonómiával és csináltunk tervezeteket is, de ezt a csehekkel szemben csináltuk” – jelentette ki Kárpátalja magyar kormánybiztosa.
A kárpátaljai magyarok a ruszin többségnél jobb helyzetbe kerültek, de azért nem véletlenül találkozni manapság is az öregeknél azzal a gondolattal, hogy a magyar éveknél jobb volt a megelőző csehszlovák fennhatóság: a cseh rezsim gazdasági és demokratikus mércék szerint is jobban teljesített a Horthy-rendszernél. Budán nem vettek tudomást arról, hogy a Trianon utáni két évtizedben az elszakított részek szükségszerűen különutas fejlődést jártak be, a „felvidéki szellemmel” megfertőzött kisebbségi magyarok számára azonban idegen volt Csonka-Magyarország légköre. Ezzel együtt:
Egy percig sem tagadjuk, hogy szegényebb országba kerültünk, mint amilyenben éltünk, de ez a szegényebb ország a mi drága hazánk
– írta az egyik helyi magyar újság, kifejezve a visszacsatolás utáni magyar közhangulatot.
Kárpátalján ma 10-12 százaléknyi a magyarok aránya, a fogyás ütemes. Az egykor százezres kárpátaljai zsidóságból gyakorlatilag alig maradt, az a kevés, aki a holokausztot túlélte (ne felejtsük, hogy Kamenyec-Podolszkkal itt kezdődött a magyar holokauszt), nagyrészt Izraelbe alijázott a háború után. Az ukrán önállóság óta az egész ruszin kérdés is fokozatosan afféle apró érdekességgé degradálódik. Mint a könyv szerzője mondja: nem nagyon több már tudományos érdekességnél. Kárpátalja vibráló kelet-európai multikultija lassan csak a legendákban létezik, a Vereckei-hágónál emelt magyar honfoglalási emlékmű és a magyar katonák által megölt ukrán hazafiakra emlékező másik szobor pedig egymás közelében álldogál, hogy mindenki elmondhassa a segítségével a maga történetét.