A kommunizmusban sokáig tabusított holokauszt ma emlékezetpolitikai állóháborúk által bemocskolva leginkább csak aktuális érzületek kifejezésének eszköze, és ez már a normális tudományos vitákat is torzítja. Az idő önmagában nem segít, ahogy távolodunk, csak egyre betegebb lesz a holokauszthoz való viszony. Január 27-én van a nemzetközi holokauszt-emléknap.
Népszerű mondatok népirtásról:
A zsidók még az üldöztetésükből is előnyt próbálnak kovácsolni.
(45 százalék egyetért)
A háború alatt a nem zsidók is szenvedtek annyit, mint a zsidók.
(65 százalék igen)
Le kellene már venni a témát a napirendről.
(a magyar válaszolók 58 százaléka gondolja így az antiszemitizmuskutatások szerint)
Innen nézve a holokausztra való megemlékezések, iskolai és állami emléknapok, hivatalos tiszteletadások, közméltósági főhajtások és gimnáziumi témanapok nem tűnnek túl eredményesnek. Ebből az is következhet, hogy több kell belőlük, meg az is, hogy kevesebb, vagy inkább másmilyen: egyrészt, a „nem szabad felejteni” jegyében mindent meg kell tenni, hogy a genocídium emléke élő legyen; másrészt meg úgy tűnik, hogy a hivatalos emlékezet könnyen a visszájára sülhet el: ha van elég holokausztiparozó nemzeti kisiparos, a kívülről oktrojáltnak érzett emlékezet trükkös módon csak növeli a zsidóellenességet.
Az A holokauszt Magyarországon hetven év múltán (ez egy könyv, most jelent meg nemrég, szerkesztette Kovács András és a téma nemzetközi szinten is legismertebb történésze, Randolph L. Braham) attól izgalmas főleg, hogy időnként eléggé ütköző vélemények jelennek meg benne a magyar holokauszttal kapcsolatban. Nem kell a nemzeti ezoterikus könyvesboltokba szaladni érte, ez itt a szakmai vita terepe, ahol értelemszerűen nem az a kérdés, hogy „volt-e” holokauszt, vagy hogy nagyságrendileg hány áldozat volt – hanem például, hogy mi vezetett oda, hogy több mint félmillió magyar zsidót meggyilkoltak, szükségszerű volt-e, hogy az 1944 márciusáig nagyrészt fizikai biztonságban élő magyar zsidóság nagyját a következő hónapokban módszeresen megsemmisítsék, avagy elkerülhető lett volna-e a katasztrófa; és ha igen, vagy részben igen, kinek mekkora felelőssége van abban, hogy ez mégsem történt meg.
Az emlékezetpolitikai viták mostanában annyira frontlogika szerint szerveződnek, hogy az a normális szakmai diskurzusnak sem tesz túl jót. „Az eltérő álláspontok a szembenálló emlékezetpolitikai táborok álláspontjaként jelennek meg – és sokszor a történészek sem tudnak ellenállni a kísértésnek” – írja Kovács András. Ez kutatási szempontból is veszélyes: nem ideális, ha „a holokauszt történelmét (...) mai érzületek megjelenítésére” korlátozzuk – akár az áldozatok emlékezetéről van szó, akár azokéról, akiket éppen az áldozatok emlékezete zavar.
Ha azt hiszik, hogy a holokauszt régi divattéma a hazai történészeknél, tévednek. A szocializmusban sokáig tabutéma volt; az egész világháború is csak szovjet szempontból jelenhetett meg, külön a zsidó áldozatokról főleg nem lehetett szó. A zsidókérdés évtizedekre elsüllyedt „a történelem orwelliánus múltmegsemmisítő aknájában” – ezek Randolph Braham szavai, ő írt elsőként nagymonográfiát a magyar holokausztról: angolul, Amerikában, 1981-ben.
A magyar történettudomány komolyabban csak ezután kezdett el foglalkozni a kérdéssel, és úgy tűnik, a késést azóta sem sikerült behozni. Kovács András szerint a mostanában nagyon megélénkült kapcsolódó magyar történészcsörték a harminc évvel ezelőtti németországi vitákra emlékeztetnek. Azoknak is az volt az egyik fő kérdése, hogy a holokauszt kezdetektől tudatos célja volt a náciknak, vagy inkább előre nem teljesen eltervezett, fokozatosan radikalizálódó végkifejlet, most pedig nálunk hasonlóan jelennek meg az álláspontok a népirtásról. Nagy különbség azonban, hogy amíg Németországban a holokausztemlékezetben eközben nagyjából kialakult egy konszenzus, és ez segített abban, hogy a szakmai vita eltávolodjon a történelmi felelősség kérdésétől, és inkább a folyamatok megértése kerüljön a középpontba, nálunk fordítva van: az emlékezeti viták minden korábbinál inkább áthatják a tudományos szférát is.
Most nálunk a német intencionalizmus-vitát játsszák újra, a magyar történetre adaptálva. A fő kérdés, hogy a magyarországi zsidók meggyilkolása öncél volt-e, ami minden más háborús célt felülírt; és hogy ki ezért a fő felelős; magyarok vagy németek. Abban nem nagyon van vita, hogy német megszállás nélkül valószínűleg nem lett volna tömeges holokauszt Magyarországon. Míg korábban az antifasiszta tradíció jegyében a Hitlerrel való mindenfajta együttműködést elítéltek, mostanában újra előtérbe került az árnyaltabb megközelítés.
„Ha Magyarország nem próbálkozott volna a kiugrással, ha megmarad katonailag tessék-lássék, de politikailag gyanún felüli szövetségesnek (...) akkor könnyen lehetséges, hogy a magyar zsidóság viszonylag sértetlenül élte volna túl ezeket a rettenetes időket” – írta Braham, néhány hónapja pedig Borhi László könyve kavart vihart. Ebben a szerző amerikai iratok alapján azt a lehetőséget is felvetette, hogy az angolszászok akár ki is provokálhatták Magyarország német megszállását. Mindenesetre mára fontos belátás, az emberélet védelme szempontjából nem minden kollaboráns rezsim ítélhető meg ugyanúgy, a szövetséges nagyhatalmak érdekei pedig sokszor mások voltak, mint a zsidók túléléshez fűződő elemi érdekei.
A magyar állami-politikai felelősség kapcsán a mostani viták két fő kérdéscsoport körül zajlanak. Az első a német megszállás utáni magyar kollaboráció mértéke. Ugyan a megszállás fő oka német szempontból pragmatikus-háborús volt, a magyar szövetséges megtartása, nem pedig az, hogy a magyar állam vonakodott deportálni a zsidókat, a „végső megoldás” így is a németek nyílt célja volt, Karsai László szerint ez egyenesen Hitlertől származott. A történész szerint a magyar kormányzat számára a kollaboráció során a zsidók megmentése azonban sokadlagos mellékkérdés volt – és ez végzetesnek bizonyult. Karsai úgy gondolja, hogy lett volna ugyanis mozgástér: ‘44 tavaszán kisebb mértékű, a szabotázs és a kollaboráció óvatos elegyítése, a normandiai partraszállás után azonban már a határozottabb ellenállás is lehetséges lett volna.
Ehelyett azonban a magyar közigazgatás készségesen részt vett a deportálásokban – Ungváry Krisztián szerint ez 200 ezer köztisztviselő, csendőr és mások számára jelentett hivatali feladatot. Az ő álláspontja szerint a zsidók sorsa nagyrészt a magyar döntéshozókon múlott. Sőt, itt az is megjelenik, hogy nem pusztán a magyar kollaboránsok segítették hozzá a nácikat a céljaik eléréséhez, hanem tulajdonképpen fordítva is felfogható a dolog: a német megszállás tette lehetővé, hogy a magyar antiszemiták megvalósíthassák régóta dédelgetett tervüket: a zsidók kifosztását és az országból való kiűzését, bármi áron. Eszerint a német megszállók zsidókkal kapcsolatos tervei nem voltak annyira körvonalazottak, ezeket a magyar szélsőjobboldal radikalizálta azzal, hogy meggyőzte a németeket arról, hogy akár az összes magyar zsidó deportálása is kivitelezhető.
A széles körű magyar kollaboráció ténye is ellentmond azoknak a mostani kormányközeli szövegeknek, amelyek egyoldalúan csak a német megszállók felelősségét hangsúlyozzák, de az az Alaptörvénybe is beleírt tétel sem elfogadottabb a történészek között, hogy 1944 és a szuverenitás elvesztése minden szempontból történelmi cezúrát jelentett a korábbi időszakhoz képest. Ebből a szempontból a fő vitakérdés, hogy a magyar holokauszt „bele volt-e írva” az előző két évtized történetébe.
Míg Romsics Ignác amellett érvel, hogy a Horthy-korszak nem volt egységes, és 1939-ig nem is olyan rossz a mérlege (ez a kijelentés kemény vitákat gerjesztett történészberkekben), a radikális antiszemitákkal szemben pedig a korszak jelentős részében, például Bethlen- és a Kállay-kormány alatt meghatározóak voltak a mérsékelt ellenerők, mások a végig meghatározó antiszemitizmust emelik ki. Míg Romsics szerint Bethlen István a nemzeti-liberális modellhez próbált visszatérni, Kovács M. Mária szerint Bethlenék is határozottan antiszemiták voltak, akik az elképzelt zsidó erőfölény ellenében még a külpolitikai nyomással szemben is az „őrségváltás” politikáját képviselték.
Eszerint nem az 1938 utáni zsidótörvényekkel, hanem az 1920-as numerus clausus-szal sérült először súlyosan a jogegyenlőség; ebben pedig Bethlen álláspontja lényegében nem különbözött a fajvédőkétől. Kovács azt hangsúlyozza, hogy ez is színtiszta zsidótörvény volt, „ideglázban fogant gyűlölettörvény”, amit aztán népszövetségi nyomásra csak taktikai megfontolásból vizsgálták felül, és fű alatt a továbbiakban is igyekeztek fenntartani. Mint Kovács András jellemzi ebből a szempontból az intencionalista nézetet: a Horthy-korszak története az antiszemitizmus szempontjából folytonos bűntörténet, a zsidóságtól az elit végig meg akart szabadulni. Ungváry Krisztián ugyanígy a Horthy-korszak egészéről is ítéletet mond, bár ő a szintén nagy vitát gerjesztő könyvében valós társadalmi-politikai feszültségekkel összefüggésben mutatja meg, hogy hogyan akarta a korabeli politikai elit a nyomort antiszemita intézkedésekkel megszüntetni – a „zsidó vagyon” elvételével.
1945-ben a kommunisták kezdték a holokauszt elhallgatását, Braham szerint azért, hogy megszerezzék azoknak a támogatását, akik attól féltek, hogy vissza fogják tőlük venni a megszerzett és elrabolt zsidó tulajdonokat. Ez az amnézia csak a hetvenes években, életrajzi kiadványokkal kezdett oldódni, hogy aztán a rendszerváltás után a „globális holokausztemlékezet” és a „nyugati felzárkózás” jegyében meghonosított kommemorációk töltsék ki az űrt. Ez Kovács Mónika szociálpszichológiai tanulmányának a kiindulópontja.
A holokauszt globális ikonná vált a kilencvenes években – írja –, az arra való emlékezés erkölcsi kényszer, a nemzetközi emlékezetközösségben való aktív részvétel pedig afféle országimázs-jópontként működött a kritikája szerint. A szenvedéstörténetek ismételgetése azonban nem biztos, hogy önkritikus szembenézéshez vezet: a filmekben az áldozat nézőpontjával azonosulunk, ez morális biztonságérzetet ad, mintha természetes helyünk a „jók” oldalán lenne, emiatt pedig nem is nagyon merül fel a kérdés, hogy mi volt a motivációja a többieknek, például a közönyös szemlélőknek, akik nélkül az egész nem történhetett volna meg. Az ilyen szofisztikált problémák azonban inkább a Nyugat luxusának számítanak, Magyarországon – ahogy mondjuk Lengyelországban is – egy bizarr áldozati versengés alakult ki.
A posztkommunista társadalmak azzal szembesültek, hogy a szovjet megszállással kapcsolatos traumáik a holokausztnál kevésbé érdeklik a világot, és közben még azt is elvárják tőlük, hogy a példaként eléjük állított legendás német „szembenézéshez” hasonlóan mély önvizsgálatba kezdjenek egy olyan népirtás miatt, amiről – mint láttuk – itthon nyilvánosan sokáig nem is nagyon volt szó, ekkorra azonban mitizálódott és az erkölcsi súlya elviselhetetlenül nagyra nőtt.
A „kiút” ebben az értelmezésben a globális holokausztemlékezettel szemben egy alternatív emlékezet kialakítása, mely azonban hazug, és társadalomlélektanilag ön- és közveszélyes. Ez alapvetően a saját felelősséget tagadja és azt harmadik félre igyekszik áttolni. A szociálpszichológiai kísérletek szerint legfőképpen erkölcsösebbnek szeretnénk látni a saját csoportunkat – így aztán nagy a csábítás mindent hárítani, ami kikezdené ezt a pozitív önképet. Ez nem csak egyéni szinten működik, a szociálpszichológus szerint ez jellemzi a Terror Háza-féle vonalat is, ez van a „kettős megszállás” tézisében, az ezt alaptörvénnyé tevő preambulumban és a Szabadság téri német megszállási emlékműben is. A felelősségáthárítás hivatalos emlékezetté vált, miközben – mint azt a mostani emléknap is mutatja – ott van mellette hivatalosan továbbra is a másik, „a jó tanulós” is; a kettő most párhuzamosan létezve oltja ki egymást Kovács Mónika szerint.
Nem telt el elég idő, nincs meg a kellő távolság, na de majd 20-30-50 év múlva? Lehet, hogy csak rosszabb lesz. Idővel a különböző csoportok traumáról való emlékezete csak egyre távolodik, és ahogy áttételessé válik a generációkkal ezelőtti trauma, annál nagyobb konfliktustényező lehet a csoportok között. A „ki szenvedett többet” verseny maga is tünet, de közben a bajokat súlyosbítja is. Lehetetlenné teszi a csoportok hosszú távú megbékélését, és közben tovább növeli az előítéletességet is. A saját csoport morális védelme mellett a pszichológiai védekezés az áldozathibáztatásra, másodlagos antiszemitizmusra is kiterjed. Mint A Holokauszt Magyarországon hetven év múltán című kötetben áll: „Az emlékezetpolitikai konfliktus az egész társadalom értékrendjét és emberi viszonyait mérgezi.”