A francia forradalom lángja jelentős késéssel jutott csak el a cári Oroszországba. A történelembe később dekabristákként bevonuló, főként fiatal katonatisztekből verbuválódott felkelők a napóleoni háborúk idején ismerkedtek meg a nyugati felvilágosodás eszméivel, hazatérve pedig titkos társaságokat hoztak létre. Nem mondható, hogy a mozgalom túlzottan jól szervezett lett volna, a különböző társaságok között csak a változás iránti igény volt közös, egyébként abban sem volt egyetértés, hogy föderatív alkotmányos átszervezést vagy erős központi hatalom által felügyelt polgári átalakulást kívánnak-e elérni.
A másik közös érdek I. Sándor cár öccséhez, Konstantin nagyherceghez fűződött, aki gyermektelen bátyja halála esetén elméletileg követte volna testvérét a trónon. Konstantin liberális nézetei közismertek voltak, azonban azt kevesen tudták, hogy a trónigényéről 1822-ben lemondott, mivel rangon aluli házasságot kötött. Sándor így egy szintén titkos nyilatkozatban fiatalabb öccsét, Miklóst jelölte meg utódjául.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Sándor 1825. december 19-i, váratlan halálát káosz és fejetlenség követte. A zűrzavart növelte, hogy Miklós igazából maga sem akarta elfoglalni a trónt, csak hosszú habozás és rábeszélés után volt hajlandó trónörökösként fellépni.
Ezt a lehetőséget igyekeztek kihasználni a decemberi hónap orosz nevéről dekabristának elnevezett felkelők, akik megtagadták, hogy felesküdjenek I. Miklósra. Miután a forradalom vezetőinek kiszemelt arisztokraták kihátráltak a mozgalom mögül, és Konstantin sem állt a megmozdulás élére, mintegy 3 ezer dekabrista katona elfoglalta a szentpétervári Szenátus teret, ahol a „Konstantin és konstitúció” jelszavának skandálásával igyekeztek a kormányzatra nyomást gyakorolni.
Abban reménykedtek, hogy a helyőrség többi tagja is melléjük áll, de a katonaság nagy része felesküdött az új cárra és körbevette a teret. Miklós nem akarta uralkodását egy vérengzéssel kezdeni, próbált tárgyalásokat kezdeményezni a lázadók vezetőivel, de tanácsadói meggyőzték, hogy nincs más út: vagy lemond, vagy kiadja a tűzparancsot. A katonaság parancsnokai december 26-ának délutánján először lovasrohamot vezényeltek a téren összegyűltek ellen, de miután a jeges talajon a lovasság összevissza csúszkált és csúfos visszavonulásra kényszerült, a tér szélére vontatott ágyúkból nyitottak tüzet a dekabristákra. A sortüzeket túlélő lázadók a Néva jegére menekültek, ahol újra ágyúzni kezdték őket, a jég pedig beszakadt alattuk.
A hivatalos feljegyzések szerint mindössze nagyjából tízen vesztették életüket az események során, azonban a sűrű tömegben állókra zúduló ágyútüzet elképzelve ezt már első hallomásra is nehéz elhinni. A történészek becslése szerint a dekabristák közel fele, körülbelül 1200 ember maradhatott holtan a fővárosban, de ebben a számban még nincsenek benne azok, akiket később tartóztattak le és végeztek ki, sem azok, akiket Szibériába száműztek, miután kiderült, hogy közük volt a felkeléshez. Ráadásul a fővárosi eseményekkel nagyjából egy időben vidéken is sor került megmozdulásokra, ezeket hasonló keménységgel verte le a hatalom.
Miklós 1855-ig tartó uralkodását a gazdasági, társadalmi stagnálás és a kemény elnyomás jellemezte leginkább, ennek csak az első áldozatai voltak a későbbi forradalmárok által mártírként tisztelt dekabristák.