A nyolcvanas években két Kálmánnak volt jelentékenyebb hatása egy generáció kollektív személyiségfejlődésére, de közülük most a honvédos Kovács Kálmán gólkirályi munkásságáról nem lesz szó, csak az Árpád-háziról. Róla írt Könyves király címen ifjúsági regényt Fehér Tibor, és rajzolt belőle kultikus képregényt Zórád Ernő, akinek sok egyéb mellett az Utazás Plutóniába és a Pompeji utolsó napjai című remekek is köszönhetők. Ezek ugyanabban a sorozatban jelentek meg, mint a Könyves Kálmán életéről szóló képregény; a sztoriban van minden, profi történetvezetés, a nagy történelmi tablót színesítő fontos mellékszálak, elmaradhatatlan szerelmi románc.

Itt van például ez a panel, érő almákkal teli dialógussal és ágaskodó trófeával:

Az éhes ifjú nem más, mint Álmos herceg, Kálmán testvéröccse, aki a bukolikus hetyegés előtt éppen a király erdejében vadászott. Volt belépője: ő volt a korona várományosa, akit Szent László (ekkor még persze csak László) fiúutód hiányában a trónra szánt, míg a néhány évvel idősebb, de testileg satnya Kálmánnak jobb híján a papi pálya volt kilátásba helyezve. Aztán egy kicsit minden máshogy alakult.

Mint tudjuk, László a halálos ágyán mégis Kálmánra hagyta a koronát, ebből az alaphelyzetből pedig a magyar történelem egyik klasszikus, húsz éven át tartó testvérviszálykodása burjánzott ki, és itt a viszály szó egy határozott eufemizmus. A családon belüli erőszak ezúttal a többrendbeli megvakíttatást és a kiskorú terhére kitervelt állami kiheréltetést is magába foglalta, más kérdés, hogy utóbbit a végrehajtáskor jótékonyan elszabotálták: a megbízott inkább egy kutya férfiasságát vette el, annak a golyóit vitte bizonyságul a király elébe.

A képregényben a morális szerepek annak rendje és módja szerint szépen ki vannak osztva, Álmos a hataloméhes gaz, Kálmán pedig a nemes szívű uralkodó, akit élete alkonyán, hogy, hogy nem, rossz tanácsadói bírnak rá arra a sajnálatos túlkapásra, hogy még Álmos fiának, a hét éves Béluska szemének és heréjének kiszúrását is szignálja, még ha fájdalmas arccal is.

Arról azonban, hogy a valóságban hogy is lehetett mindez, csekély fogalmunk van. Nem véletlen, hogy a középkori királyságban már azzal több évszázados feltűnést lehetett kelteni, hogy valaki ismerte a betűvetést – az írásbeliség gyakorlatilag az udvar környéki hivatalos krónikásokra és néhány püspök közvetlen környezetére korlátozódott. Így aztán nagyon kevés forrás maradt fent a 900 évvel ezelőtti trónviszályról, ami pedig van, azt érdemes nagy óvatossággal kezelni. De előbb arról, hogy hogy fér össze a legendás műveltség, a boszorkányosság és a satnyaság.

Kálmán közismerten azért értett a betű tudományához, mert testi gyengesége miatt eredetileg egyházi pályára szánták: lett is belőle Váradi püspök, mielőtt pályát váltva korona került a fejére. Azzal, hogy tudott olvasni, akaratlanul is valamiféle korát megelőző csodalényként könyvelte el a magyar emlékezet, és erre jól ráerősített a híres félreértés a boszorkányokkal kapcsolatban. Ha valaki csak egy valamit hallott harangozni Kálmánról, az az szokott lenni, hogy „a boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen”. Sok helyen leírták már, úgyhogy csak a jegyzőkönyv kedvéért: ebben egyrészt nem volt semmi új, másrészt meg nem is vonta igazából kétségbe a boszorkányok létezését általában: csak ahhoz a már akkor is régi egyházi állásponthoz tartotta magát, hogy az állati alakot öltő, emberevő bűbájos strigák nincsenek. A malefica néven számon tartott rontók megkérdőjelezésére nem vetemedett, sőt, külön rendelkezett róluk: „a bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe”.

Kálmán uralkodásáról a törvénykönyveken (ezek igazolják, hogy enyhítette a Szent István-féle drákói szigort, például a tolvajlást kézlevágás helyett csak megvakítással rendelte büntetni – hiába, mindenkinek vannak visszatérő mániái) és néhány külországi iraton kívül főleg a Képes Krónikából tudhatunk részleteket, ez pedig nagyjából annyira elfogulatlan, mintha Kerényi Imre történelemképe alapján szeretnénk tájékozódni az ötvenes évek óta kísértő balliberális áfiumról. A szeme világát elveszítő, ámde nemzőképességét megőrző kis Béla ugyanis később II. (Vak) Bélaként mégiscsak király lett, az ő utódaiból lettek a későbbi Árpád-házi királyok, akik értelemszerűen visszamenőlegesen is Álmos pártját fogták. A Képes Krónika az ő szájuk íze szerint tálalja a történteket.

„Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt, és selypített” – áll a Képes Krónikában. Már a róla szóló rész elején megelőlegezik, hogy

Kálmán idejében sok rossz történt.

Lelkesen alázzák Kálmánt a külpolitikája miatt is: szemére hányják, hogy kiverte a Magyarországon keresztülfosztogató és öldöklő kereszteseket (ugyanezt külföldi források jogosnak mondták), és lelkesen emlegetik, hogy milyen csúnyán elverték, amikor megpróbált beavatkozni az orosz fejedelemségek közötti háborúskodásokba. „Ritkán szenvedtek a magyarok ekkora vereséget. Némely magyarok az erdőkbe menekültek, éhínségükben csizmájuk talpát sütötték meg, azt ették. Mit szóljunk egyebet?” – kérdezi szinte kéjesen a Kálmángyűlölő krónikás, és ami igaz, az igaz: északkelet felé valóban kudarccal végződtek a király akciói.

Máshol azonban komoly sikerei voltak: legyőzte a horvát királyt és meghódoltatta a dalmát városokat; ekkor kezdődött a Velencével való hosszú vetélkedés Dalmáciáért. A fegyverek mellett legalább annyira támaszkodott a diplomáciára, így adta feleségül Szent László lányát, az utóbb ortodox szentként tisztelt Piroskát Bizáncba, és így szerzett magának is feleséget előbb a szicíliai normannoktól, majd amikor az első asszony meghalt, Oroszországból. Igaz, ez a második házasság sem tartott sokáig, a krónikák szerint Eufémia a hosszú hadjáratok alatt megcsalta urát, legalábbis erre hivatkozva zavarta haza Kijevbe a várandós királynét Könyves Kálmán. Ebből aztán később lett még némi kalamajka: a Borisznak keresztelt el nem ismert gyerek lett néhány évtizeddel később az a trónkövetelő, aki a legkülönbözőbb szövetségek segítségével próbálta (mindhiába) visszavenni azt, amiből kisemmizték.

A külpolitikai útkeresésben is végig ott volt azonban a két testvér, Álmos és Kálmán egymás elleni taktikázása. Ez az invesztitúraharc kora, amikor állást kellett foglalni: Kálmán a pápánál kereste a szövetséget, Álmos pedig a Német-Római császárt próbálta maga mögött tudni. Hozzá, IV. Henrikhez ment akkor is támogatásért, amikor 1105-ben Kálmán az alig négy éves kisfiát (a majdani II. Istvánt) ifjabb királlyá koronáztatta, nyilvánvalóvá téve, hogy hosszú távon sem oszt az öccsének lapot.

Álmos nem sokkal később már a szépséges nevű lengyel fejedelemnél, Ferdeszájú Boleszlávnál próbálkozott; ő próbált is volna segíteni, de Kálmán meggyőzte, hogy ez nem lenne olyan jó ötlet a részéről. Lengyelországban ugyanis szinte ugyanaz, vagy annak a tükörképe történt trónviszályilag, mint nálunk: ott ugyanúgy két testvér harcolt a trónért, az egyiket ott is egyházi pályára szánták, ez neki sem volt az ínyére, és így tovább; a vége, hogy Boleszláv ugyanúgy megvakította Zbigniew nevű öcsikéjét, mint aztán nálunk Kálmán Álmost.

Valójában tehát (Bagi Dániel írt erről) nemzetközi minta szerint zajlott a dráma: az alig százéves magyar királysághoz hasonlóan máshol is még némileg képlékeny lehetett az elsőszülöttség törvénye, és a fivérek, unokaöccsök sok helyen nem akartak belenyugodni a számukra kedvezőtlen újmódi trónutódlási rendbe. Többfelé az ország részbeni felosztásával, hercegségek adományozásával próbálták orvosolni a helyzetet, és eleinte Kálmán is ehhez folyamodott, amikor Horvátország hercegi címével próbálta elcsendesíteni a testvérét. Az addig is erős konfliktusuk akkor fajult el végképp, amikor ettől is megfosztotta Álmost. A krónika szerint nem túl szépen járt el: a korábbi csetepaték miatt szentföldi zarándoklatra küldte bűnbánatot gyakorolni a rossz testvért, távollétében pedig a hercegséget is elvette tőle.

Újabb merények, összeesküvések, külföldi hadakkal való betörések, a soros vereségek utáni rituális megalázkodások és királyi megbocsátások után 1115-ben Álmos újabb cselre készült – Kálmán erre hivatkozva vakíttatta meg őt és a kisfiát. A moralizáló történetírásban időnként még ma is azon vitatkoznak, hogy Álmos megérdemelte-e a sorsát; az világos, hogy a megvakíttatás általában bőven belefért a korban ilyen esetekben, az viszont már nem olyan egyértelmű, hogy családon belül ez mennyire lehetett elfogadott.

A képregényben a hét éves Béla elleni kegyetlenséget már túlzásnak állítják be, és hát ki vitatkozna ezzel manapság? A gyötrelmes betegségben haló Kálmán hívei mindenesetre a kutyaherének köszönhették beteljesedő rossz sorsukat: Vak Bélának csak lett felesége, aki aztán élen járt a bosszúban: híveik az aradi országgyűlésen kegyetlenül legyilkolták azokat a Kálmánhoz hű főurakat, akiknek közük volt Álmosék megbüntetéséhez. A tanulságot mindenki vonja le maga; vakítástól és testvérharcoktól lehetőleg tartózkodjanak.

(Könyves Kálmánról a mostani évfordulóra érdekes összefoglaló jelent meg az Újkor.hu-n Kanyó Ferenc tollából – mi több helyen merítettünk belőle.)