Harminc éve lőtték agyon Olof Palme svéd miniszterelnököt Stockholmban. Palme vezette be az új svéd alkotmányt, ami meggyengítette a királyság intézményét. Ezenkívül támogatta a fejlődő országokat, és nyíltan vállalta baloldali meggyőződéseit. Hosszú politikai karrierjét sokan nézték rossz szemmel; talán ez az oka, hogy még ma sem tudjuk pontosan, ki és miért végzett vele.
Éjfélre járt az idő. Olof Palme svéd miniszterelnök feleségével, Lisbeth-tel együtt hazafelé tartott a moziból; a Mozart fivérek című svéd vígjátékot nézték meg. A film után a Sveavägenen, Stockholm egyik főutcáján sétáltak, amikor egy férfi melléjük lépett, és tüzet nyitott rájuk. A helyszínre kiérkező rendőrök nem tudták elfogni a merénylőt, a mentők pedig nem tudták megmenteni Palme életét. A miniszterelnököt 0 óra 6 perckor hivatalosan is halottnak nyilvánították. A gyilkosát sosem találták meg, így az indítékra sem derült fény.
Palme hosszú karrierje során számos politikussal konfrontálódott. A potenciális gyilkosok listáját ez kellemetlenül hosszúra nyújtja. Palme ki nem állhatta a szovjeteket, keresztbe tett a dél-afrikai apartheid-rendszernek, fegyvert szállított Iránnak, támogatta a független Palesztinát, és a nácik bűneihez hasonlította az USA vietnami szerepvállalását. Ennyivel már egy életre elegendő ellenséget lehet szerezni – főleg, ha az az élet 59 év után véget ér.
Olof Palme 1927-ben született Östermalmban, gazdag polgári családban. Az apja vezérigazgató volt egy biztosítótársaságnál, és meggyőződéses, vallásos konzervatív volt. Hasonló pályát szánt a fiának is, de Olof még csak hétéves volt, amikor apja meghalt. Anyja innentől egyedül nevelte őt és testvéreit. Palme fiatalkorában szinte végig magántanuló volt, de középiskolai évei alatt mintadiákként tartották számon. A hadseregben is kitűnt a rátermettségével. 1944-45 között a svéd dragonyosoknál szolgált sorkatonaként, később tartalékos tisztté léptették elő.
Másodéves egyetemista volt, amikor 1947-ben az Egyesült Államokba utazott. Az angolját tökéletesítette és tanulmányozta az amerikai diákmozgalmakat; itt ismerkedett meg a szociáldemokrata nézetekkel. A világháború utáni, hidegháború előtti időkben már érződött a mccarthyzmus szele, a baloldali elhajlásokat nem nézték jó szemmel. De Palme nem maradt olyan sokáig, hogy feltűnést keltsen. Egy év alatt megszerezte a főiskolai diplomát az ohiói Kenyon College-ben, majd 1948-ban körbestoppolta az országot, és a társadalmi egyenlőtlenségekről gyűjtött adatokat.
Palme 1949-ben érkezett Csehszlovákiába, ahol házasságot kötött egy Jelena Rennerova nevű diáklánnyal. A házasság érdekből jött létre, hogy Jelena gond nélkül kiutazhasson az országból: az 1948-as kommunista hatalomátvétel után erre nem lett volna más módja. Miután a nő 1952-ben megkapta a svéd állampolgárságot, felbontották a házasságot. Az ismerősök szerint Palme nem kért és nem kapott semmit cserébe Jelenától.
Konzervatív neveltetése és jobboldali családi hagyományai ellenére meggyőződéses baloldali volt. Az ötvenes évek elején már a szociáldemokratákkal szimpatizált, és a svéd Országos Hallgatói Szövetség elnöke lett. Stockholmban jogi diplomát szerzett, de már akkor tudta, hogy a szociáldemokrata párt tagja lesz, nem jogászként fog dolgozni. 1953-ban Ázsiába utazott, hogy a félgyarmati államok politikai és szociális problémáit tanulmányozza. Három évvel később újranősült; Lisbeth Palme élete végéig volt a házastársa.
Palme csak 26 éves volt, amikor az akkori miniszterelnök, Erlander személyi titkáraként alkalmazta. Csak négy évet kellett várnia, hogy képviselővé válasszák, majd később tárca nélküli, kommunikációs, illetve oktatási miniszter lett. 1973-ban a Szociáldemokrata Párt megnyerte a választást, és Olof Palme miniszterelnök lett. A szocdem reformtevékenysége részeként nagyobb mozgásteret biztosított a munkavállalóknak, és új alkotmányt fogadtatott el, ami formailag ugyan megtartotta, de teljesen súlytalanná tette a királyság intézményét.
A Szovjetunió megalakulása után az értelmiségi körökben népszerűek voltak a baloldali nézetek. Arthur Koestlertől Jean-Paul Sartre-ig sokan kacérkodtak a szocializmussal. A sztálini terror sokakat kiábrándított ebből: az elmélet gyakorlatba ültetése nem ment olyan flottul, mint a proletárdiktatúra kikiáltása. A baloldaliság a hatvanas-hetvenes években még Nyugaton sem számított szalonképtelennek, de a felelős döntéshozók kétszer is meggondolták, hogy a szimpátiájukról nyilvánosan beszéljenek.
Nem így Palme. Ő arccal vállalta a meggyőződését, nem egyszer komoly diplomáciai botrányokat kavarva. Nem lehetett beskatulyázni; nem a mainstream politikai áramlatokhoz húzott, hanem nyíltan kiállt a saját véleménye mellett.
Palme gyűlölte a Szovjetuniót. Svédország földrajzi helyzete miatt joggal tarthatott attól, hogy ők is a szovjet befolyási övezetbe kerülnek. Az elnyomás ellen küzdő pacifistaként nyilván sokként érte, amikor 1968-ban, a prágai tavasz idején a tankok bevonultak Csehszlovákiába, és eltaposták Dubcek emberarcú szocializmusát. Palme ezt éppúgy elítélte, mint a vietnami háborút. De nyilván nem vetett rá jó fényt, hogy Vietnam ellen a stockholmi amerikai követség előtt tiltakozott, az észak-vietnami moszkvai nagykövet társaságában.
A kommunista rezsimekkel való kokettálása itt nem is ért véget. A nyugati világ vezetői közül talán ő volt az egyetlen, aki lelkesítő szavakkal írta le Fidel Castro Kubáját, és mosolyogva szelfizett a kommunista diktátorral. De ez még mindig kisebb diplomáciai ballépés volt, mint Pol Pot 1975-ös kambodzsai hatalomátvételének üdvözlése. Persze akkor még Palme sem tudhatta, hogy a vörös khmerek négy év alatt csaknem kétmillió embert ölnek meg, végrehajtva a XX. századi történelem egyik legnagyobb népirtását.
Palme nemcsak szavakkal, hanem pénzzel is támogatta Jasszer Arafat Palesztin Felszabadítási Szervezetét, illetve kritizálta Izrael militarista politikáját. Ezzel sem szerzett magának jó pontokat Nyugaton. A szélsőjobbot gyűlölte és megvetette: a sátáni gyilkosnak nevezett Francisco Franco fasizmusát éppúgy elítélte, mint a dél-afrikai apartheidet. Nem kímélte Amerikát sem: Hanoi amerikai bombázását például a történelem legmocskosabb háborús bűncselekményeivel emlegette egy lapon. És azon is felháborodott, amikor Augusto Pinochet katonai puccsal hatalomra jutott Chilében, és megbuktatta a baloldali Salvador Allendét.
Aki világpolitikai érdekek mentén szemléli Palme politikai tevékenységét, nehezen találhat benne rendszert. A nyugati kapitalista államok épp úgy elhűlve nézték Palme smúzolását Castróval és Pol Pottal, mint ahogy a keleti blokkban is fújhattak rá a Szovjetunióval szembeni kritikája miatt. Pedig van ebben logika. Palme gyűlölte az elnyomást és a faji megkülönböztetést, nem tett különbséget a CIA és a KGB mocskos módszerei között, és joggal tartott a nukleáris háborútól. Ebből a szemszögből nézve Palme következetes politikus volt, de eközben rengeteg tyúkszemen sikerült végigtaposnia.
Palme nem vette magát körbe testőrökkel. Hiába volt a svéd király után az ország második legfontosabb közjogi méltósága, ragaszkodott hozzá, hogy személyes programjai közben ne zavarják az államrendőrség emberei. (A témával foglalkozó Konteóblog is megjegyzi, hogy a svéd királyi család tagjai is gyakran bicikliznek nyilvános parkokban, és csupán egy testőr kíséri őket.)
1986. február 28-án Palme moziba ment Lisbeth-tel, a fiukkal és a menyével. Akkor sem volt velük testőr. A film után Palme és Lisbeth kettesben sétáltak hazafelé a Sveavägenen. 23 óra 11 perckor egy ismeretlen melléjük lépett, és két lövést adott le rájuk. Lisbeteth a karján, Palmét fejen találta a golyó. A merénylő azonnal elrohant; mire a rendőrök három perccel később a helyszínre értek, már nyoma sem volt.
Palme még életben volt, amikor Lisbeth-tel együtt kórházba szállították. A miniszterelnököt azonnal a műtőbe vitték, de már nem lehetett megmenteni; az orvosok éjfél után 6 perccel halottnak nyilvánították.
Nem mintha nem próbálták volna. A svéd hatóságok eddig 500 millió koronát, nagyjából 16 milliárd forintot költöttek a merénylő elfogására, de ez sem járt eredménnyel. Ahogy az sem, hogy a legnagyobb svéd napilapokban ötvenmillió korona jutalmat ajánlottak fel a nyomravezetőnek. A nyomozással kapcsolatos dokumentumok több mint egymillió oldalra rúgnak, és valószínűleg még hozzá fognak fűzni pár lapot: a svéd parlament 2010-ben elfogadott egy határozatot, melynek értelmében a Palme-gyilkosság nem évülhet el.
Ígéretes nyomok akadtak, persze. Eddig százharmincan vállalták magukra a gyilkosságot, de a nyomozás mindegyikükről kiderítette, hogy ártatlanok. A rendőrség több mint tízezer embert hallgatott ki tanúként és szakértőként. 1988-ban ugyan elítéltek egy stockholmi férfit, Christer Petterssont, de a másodfokú ítéletben őt is felmentették, és háromszázezer korona kártérítést kapott. Pettersson 2004-ben halt meg; agyvérzést kapott egy koponyaalapi törés miatt, amit ki tudja, hogy szerezhetett.
De ki lehetett az elkövető? Ezzel kapcsolatban több feltételezés is van.
Ennyi ellenség és rosszakaró több inkarnációra is elég egy embernek, nemhogy egy politikusnak, aki még a hatvanadik születésnapját se érte meg. Palme megosztó személyiség volt: az ellenfelei gyűlölték, a hívei rajongtak érte. A halála mégis sokkolta a közvéleményt. Svédországban III. Gusztáv uralkodása óta nem fordult elő, hogy meggyilkolták az ország vezetőjét, de a társadalom lelkiismeretét megnyugtathatta, hogy a merénylőket akkor kivégezték. Palme gyilkosát viszont sosem találták meg, és, ahogy a dolgok állnak, talán soha nem is fogják.